Ami azt illeti, több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a mostani űrhajósunk, Simonyi Károly édesapjának, a Műegyetem azonos nevű hatalamas lángelméjű professzorának előadásait hallgatva, először hallottam a "p" és az "n" villamos vezetési módról.
Ki gondolhatta volna akkor, hogy mostanra, - még ha ennyi rengeteg idő telt is el azóta - itt tart az elektrónika akkor még nagyon kevesek által ismert és értett tudománya.
Ezen kevesek egyike azonban éppen a Simonyi Professzor Úr volt, aki világ-víszonylatban is a legnagyobbak közé soroható.
Ha abban az időben, vagy inkább abban a rendszerben Neki is sikerült volna valamilyen úton-módon Nyugatra települnie, akkor meggyőződésem szerint ma a magyar Nóbeldíjasok száma eggyel nagyobb lenne, és a többi magyar géniusz között, akiket az amerikai társaik nemes egszerűséggel csak "Marslakóknak" tituláltak, az Ő neve is ott szerepelne.
Mert Ő aztán valóban csodálatos ember volt. Hivatalosan a Műegyetem Villamosmérnöki Karán az "Elméleti Elektromosságtan Tanszék" vezetője volt, de amint én tudom, Ő volt az is, aki a Holdról - az Ő vezetésével kidolgozott mód-szerrel az általa felbocsátott elektromágneses sugarakat - azok visszaverődése után - újra detektálni tudta.
Ez a tény akkor olyan teljesímény volt, amiért valamely nyugati tudós önmagában is megkaphatta volna a Nóbeldíjat. De hát egy Szovjet fennhatóság alatt álló kis ország nagy tudósa nem is álmodhatott ilyenről.
Ő tehát - más lehetőségek híján - egymás után írta a máig is korszakalkotónak nevezhető szakkönyveit, oktatta a Múegyetem hallgatóságát, akik közül sokan még ma is megvagyunk, és ma is csodálkozunk e nagyszerű ember tudományos és erkölcsi nagyságán.
Ha valaki hallott már, vagy esetleg találkozott is mondjuk a parciális differenciál-egyenletek matemetikai bonyolultságával, akkor egy könyvet az Ő műveiből kézbe véve, biztosan kap egy kis izelítőt abból a tudásból, amin a közönséges halandók legfeljebb ámuldozni tudnak, mert megérteni még a beavatottak sem mindig képesek.
Szerény embernek ismerte meg az egyetemi ifjúság, de azok oktatásában nem ismert tréfát. Emlékszem egy esetre, amikor a Kémiai Tanszék Gellért térre néző épületének hatalmas előadótermében tartott előadást, mivel az akkor még majdnem "új" Villamosmérnöki Karnak nem voltak "saját" előadótermei, hanem ide-oda vándoroltunk, mint megtűrt, "előkelő" idegenek. Szóval egy ilyen előadáson az egyik hallgató beszélgetni kezdett a szomszédjával, pedig ellentétben - mondjuk - a Marxista tanszék "produkcióival", az Ő előadásain néma csend és figyelem honolt.
Az évfolyam létszáma meghaladta a 300-at, de ezekre az előadásokra szinte minden bejártunk, mert lebilincselő előadó volt a Professzor Úr, még ha eltekintünk is az előadások témájának nagyszerű újdonságától.
A lényeg az, hogy mi a hallgatói padsorokban egyszerre csak azt tapasztaltuk, hogy előadónk egyszerűen megállt mondandójának közepén, és mereven nézett a terem egy pontjára. Persze mi 300-an is odanéztünk, és akkor láttuk, hogy a két szomszéd jóízűen beszélget, még a hírtelen támadt előadás-megszakítást sem véve észre.
A Professzor Úr a katedra dobogóján azonban felemelte a kezét és határozott mozdulattal intett a kijárat felé, mint a bibliai Paradicsomkertben az ősszüleinket kiűző kerub. Igaz, lángoló pallós nem volt nála, nem is szólt egy szót sem, mégis mindenki megértette a mozdulat jelentőségét.
Gondolom, a pallós lángolása helyett a két szomszéd arca kezdett el lángolni a szégyentől, és ez a legkevesebb volt, amit megérdemeltek.
Persze nem véletlen,hogy a sok és világhírű tudós akadémikus Tanszékvezetőnk közül éppen Simonyi professzor úrral foglalkoztam most egy kicsit részletesebben, hanem mert a számítógép és működésének elmélete rendkivül szorosan kapcsolódik az ő munkásságához.
Nála jobban talán csak Neumann Jánosnak lehetünk hálásak, aki a villamos elméleti részletekkel talán nem is annyira kötötte le magát, mint a matematikai alapok és háttér-elméletek kidolgozásával.
Mindegy, Ő is magyar volt! Egy a Marslakók közül, akik megcsinálták a világnak az első nagyteljesítményű számítógépet, az első atomerőművet, az első atombombát, az első hidrogénbombát, kidolgozták a holográfia elméletét, előállították az ólommentes benzint, és ki tudja mit még, ami hirtelen most nem is jut az eszembe.
Nincs a világnak még egy ilyen kis országa, amely annyi óriási tudományos eredményt tudott volna produkálni, mégpedig olyanokat, amik a mindennapi életünket gyökeresen megváltoztatták. Igaz, ezek között megtalálhatók a világot "simán" elpusztítani tudó fegyverek is, de ugyanazt az energiát, amely erre képes, az emberiség sorsának szebbé tételére is fel lehet használni. Persze ez - sajnos - már nem ezeken a tudós magyarokon múlik!
Hát egyelőre ennyit egy olyan emberről, aki ennél sokkal többet érdemel, és remélhetőleg meg is kapja majd jutalmát, ha nem ebben, hát akkor a másik dimenzióban, amelynek tulajdonságairól, létéről vagy nemlétéről Ő egészen biztosan sokkal többet megértett tőlünk, közönséges halandóktól.
Debrecen,2009. jún.19. PLAZMAHALMAZ
