I N V O K Á C I Ó

                                PIROSKA ÉS AZ INFORMATIKA.

                       Valamikor réges-régen, talán még az ókorban,

Élt egy kislány erdőszélen, de ott is a bokrosban.

Nem volt neki sem barátja, sem némi kis játékszere,

De nagyinak az erdőben volt egy öreg Winchesztere.

Hát Piroska ment is volna örömmel a Nagyihoz,

De jól tudta, hogy mamának barátja egy Farkas volt.

                      A Nagyi ezt úgy szerette,  mindig  csak őt dédelgette;

Együtt odvas fogával, s a nagy szőrös farkával.

Tanítgatta a Farkast is, hogy írjon már blogokat,

Klikkeljen rá a linkekre, s megérti a dolgokat.

De a szőrös nagyfarkúnak nem fűlt ehhez a foga,

Hát inkább csak szagolgatta messziről a fájlokat. 

Egyszer aztán végre mégis, hogy elunta magát már,

Elindult a kis Piroska látogatni Nagymamát.

Ment, mendegélt a ház felé, nem is sejtve semmit még,

Abból ami most őrá várt, amit rászabott az ég.

Mert ahogy a nagy fákhoz ért, mint valami rettenet,

Kibújt ott a bokrok közül egy nagy fene vértezet.

Piroska már futni akart, de csörögve s zörögve,

Megszólalt most az ócskavas emberforma hörögve:

Ki vagy te lány, én tégedet még sohasem láttalak,

Mondd meg szépen a nevedet, ne félj, hisz nem bántalak.

Az én nevem kis Piroska,  itt lakom a bokrosban,

Mennék én a nagymamához, ha ebben most meg nem gátolsz.

De Téged meg hogyan  hívnak, mert hogy ilyen ruhákat

Ebben a kis életemben én még soha nem láttam.

Piroskába így az élet lassan- lassan visszaszállt,

S az ijesztő bádogember imígy adta válaszát:

Én Google s Magoogle fia vagyok, erős is hát minden tagom,

Van ki úgy hí Vírusölő, vagy Smartnek is mondhatom.

                      Barátaim sokan vannak Microsofttól  Outlookig,

Megölöm a vírusokat egészen a torkukig,

De te tovább most nem mehetsz, míg nem tudom rólad én,

Regisztráltak-e már téged itt a bokrok rejtekén?

 Jaj te bácsi én nem tudom, hogy mit jelent ez a szó,

Bár jól hangzik és szerencse, hogy van  regisztráció.

Hát akkor, hogy be is léphess, kis Piroskám figyelj rám,

Most mi ketten regisztrálunk, aztán te is tudod már!

Ehhez én most ezt a páncélt levetem a fenébe,

Te meg fogd a regiszterem, s nézzél fel a kék égre!

Tudod, ehhez hanyatt fekszel, kényelmetlen az állás,

Meg aztán így biztosabb is a sikeres regisztrálás.

Regisztrálás - ha sikeres-, túl is vagy a dolgokon,

Csupán még az aktiválást kell várnod az Outlookon.

Azután már írhatsz bármit a nagymamád fórumán,

Csak a Farkas ne üvöltsön a DVD kórusán.

Kicsit később a vasvitéz megdicséri Piroskát,

Azért mert a munka közben regisztere jól bevált.

Mehet most már a dolgára, mely nem kevés, sőt tul sok,

Mindenfelé csak a baj van, támadnak a vírusok.

Itt az Outlook, itt a Skype is, meg itt van a Messenger,

Akármilyen ügyes vagy is beleőrül az ember.

A nagymama ámulva néz, hogy Piroska betopog,

Meg is kérdi melegében, belépni  hát hogy tudott?

Kislányom tán regisztráltál, úgy engedtek belépni,

Te jó Isten, hogy nekem meg már ezt kellett megérni !

Ha már így van hát csak gyorsan igyál egy kis jó rumot,

Vagy ha éppen írni akarsz, hát nyitok egy fórumot.

De Piroska most elmondja, hogy ő aztán nem éhes,

Nem sok étel kell  őneki, hiszen nincs még húsz éves.

Meg nagymamám az is igaz, ilyen jót még nem ettem,

Pedig hidd el a regisztert  még a számba sem vettem…

Mindebből a tanulság az :  néha kell egy magiszter,

De még ennél is fontosabb ilyenkor egy regiszter !

                              Hangok:1. Narrátor 2. Piroska  3. Vírusölő  4. Nagymama

                                               DEBRECEN, 2010-04-07.  Molnár Nándor

                                                                    ( Készült a Kossuth rádió Pályázatára )

          Valamikor - bizony már nagyon régen - még a gyermekkorom hajnalán, de amikor  már olvasgatni is tudogattam, néhány kezem ügyébe eső könyvecskét szép lassan kisilabizáltam.    
          Mert azt azért nem lehet tiszta lelkiismerettel állítani, hogy folyékonyan olvasni tudtam volna, mondjuk az első elemi végén. Az azonban bizonyos, hogy a mi időnkben, (tehát úgy a negyvenes évek közepén), a második osztály végén már mindenki tudott olvasni, aki egyébként nem volt szellemileg szegénylegény. Ma ott tartunk, hogy az érettségiző ifjoncok nem értik meg, amit nagynehezen kibetűznek a könyveikből. Nesze neked pedagógia!
          Ezek az akkor általam kedvelt könyvecskék persze leginkább kis ponyvafüzetek voltak, bár nekem erről halvány sejtelmem sem volt. Én a ponyvát ugyanis csak onnan ismertem, hogy ha esetleg eső igérkezett pl. takaruláskor, akkor le kellett ponyvázni a gabonaasztagot.
          Egyébként ha mondjuk Tolsztojt ismertem volna, akkor sem cserélek el egy ilyen kis ponyvaregényt akár a Háború és békéért sem! Ehhez még túl kicsi és békés voltam. Nem úgy, mint pl. Napóleon, ha már a háborúnál tartottunk.
           Ezek a kis ponyvák azonban kielégítették az én igényeimet, akár cowboyokról, akár hazai betyárokról szólt  bennük a mese, lebilincselő előadásmódjukon.
           Alig néhány perccel ezelőtt még magam sem tudtam, hogy miképpen fogok én a  kétféle ponyvától, Napóleontól meg a cowboyoktól visszakerülni a Magyar Szentkoronához, de azt hiszem már megtaláltam az ide vezető legrövidebb utat.
           A járható út tehát valamelyik kis füzetecske belsejében leledzett egészen addig, amíg szükségesnek nem mutatkozott a szomorúnak is tekinthető történet előhalászása az emlékezetemből. 
           Ez a történet egy lókötő futóbetyár felakasztása volt a lókötés vétsége miatt. Úgy látszik ugyanis, hogy a neve ellenére sem tudott úgy futni, mint az őt üldöző csikósok, vagy esetleg pandurok. Így aztán elérte őt a rögtönitélő bíróság büntetése, ami azonban egyáltalán nem lincselés volt, ami mostanában fordul elő szégyenszemre néhol ebben a hazában, bírói ítélethozatal nélkül.
           Az akkori akasztások azonban törvényesek voltak, esküdtekkel, bíróval, szóval megadva a vádlottnak a lehetőséget a védekezésre, ha tudott valamit felhozni mentségére.
Ez a lókötő azonban, amelyikről itt szó van, úgy látszik ilyent nem tudott produkálni, mert ahogy emlékszem, a történet szövege szerint a bíró a ceruzányi kis pálcikát kettétörte , kihírdetve az elitéltnek és egyben az ott lévő csoportosulás tagjainak is, hogy "Istennél a kegyelem!", tehát a halálos ítélet törvényesen végrehajtható. 
          De amiért ezt az egész kis történetet leírtam az nem ez a mondat, hanem az ez előtti, amely viszont úgy hangzott, hogy "Őfelsége, a király nevében!" Ez a mondat ugyanis szentesíteni volt hivatott az eljárás eredményét, tehát az ítéletben foglaltakat. Sok könyvben találkoztam ezzel a bevezető mondattal akkoriban, ha az ítéletek nem is voltak mindig halállal végződőek.
           Érdekes módon, de már az értelmem lassan nyiladozó ébredésének idején feltünt egy ellentmondás az ilyen mondatok olvasásakor. Ugyanis valamilyen uton-módon tudomásomra jutott, hogy nekünk nincs is királyunk, hanem csak az ország neve maradt meg az első világháború és Nagymagyarország elveszítése után "MAGYAR KIRÁLYSÁG"-nak.
          Király nélküli királyság voltunk tehát, és ezért eléggé furcsán hangzott ez a mondat, amely Őfelségét, a királyt létező személyként kezelte.
          Még érdekesebbé vált ez az ügy, amikor talán a harmadik elemista olvasókönyvünkben egy széparcu férfi mellképét fedeztük fel, amely katonatiszti egyenruhájában igazán tiszteletet parancsoló jelenség volt. Alatta ott volt egy versszak, amely (amint sokkal később megtudtam) Vörösmarty Mihály "Fóti dal" c. verséből való volt.
          Az említett versszak imígyen szólt:
                                         "A legelső magyar ember a király, 
                                          Érte minden honfi kardja készen áll.
                                          Lelje népe boldogságán örömét, 
                                          Hír s szerencse koszorúzza szent fejét!"
          Most már aztán tényleg kaotikussá vált bennem minden, mert ha egyszer nincsen királya az országunknak, akkor honnan való ez az arckép, és minek álljanak készen érte a honfiak kardjai?!
           A tanítónknak ez úgy látszott nem okozott semmiféle problémát, mert valószinűleg nem is gondolt arra, hogy ez az egész ügy azért megérne egy kisebb misét, valami csekély magyarázatot, ami ezeknek a kis nebulóknak a fejében némi világosságot gyújtana. Én meg érdeklődni aztán végképpen nem mertem, mert a dolgoknak ebben az elhallgatásában az is benne lehetett volna, hogy itt mindenki ért mindent, csak én vagyok az a szamár, aki nem tudja felfogni, hogy királyság lehet nyugodtan király nélkül is.
           Sok időnek kellett aztán eltelnie ahhoz, hogy megtudjam: az a kép az utolsó magyar királyé, IV. Károlyé volt. És még többnek ahhoz, hogy a vers szerinti "szent fejével"  is tudjak mit kezdeni, hiszen időközben megismertem egy világzseninek jórészt ártatlanul kikiáltott magyar költő költészetét is, aki viszont arra buzdította a jónépet, hogy "akasszátok fel a királyokat!"
            Az igazság az, hogy e nem akármilyen buzdítás után több mint másfél évszázad telt  el, amikor kisült, hogy mégis Vörösmartynak lett igaza, és IV. Károlyt a Szentszék tényleg boldoggá avatta, amit általában előbb vagy utóbb, de követni szokott a szentté avatás is.
           Ebben az esetben tehát eggyel több lesz a magyar szent királyok száma, viszont egy sem lesz olyan, akit felakasztottak volna,  zseniális költőnk forró óhajtása ellenére sem! 
           Aztán megint vészterhes, vérzivataros idők jöttek és múltak is lassan el, amivel együtt elmúlt a királytalan Magyar Királyság is. SAJNOS! Történelmi mércével mérve rövid időszak alatt volt aztán Magyar Köztársaság, Magyar Népköztársaság, majd megint lett Magyar Köztársaság. Lehet persze, hogy ebben a nagy nyüzsgésben valamelyiket kifelejtettem, de nyugodtan elmondhatjuk , hogy akkor sem sokat veszítettünk vele. 
           A két világháború között jött el aztán az az idő, ami miatt ezt az egész kis eszmefuttatást leírtam. Visszajutunk tehát - ha minden jól megy - a Magyar Szentkoronához! 
           Ebben az időben ugyanis valakinek eszébe ötlött, hogy ha már nincs királyunk, akkor legyen a királyi hatalom jelképe a hatalom birtokosa! 
           Mert mitől válik királlyá a király? Attól, hogy megkoronázzák Szent István koronájával! Ha ez nem történik meg, akkor esetleg van államfő, de az nem azonos a királlyal, még ha Mátyásnak hívják az illetőt, akkor sem! Ő is csak akkor lett tényleges királya az országnak, amikor a korona előkerült viszontagságos kóborlásainak valamelyikéről, és a babérkoszorú helyett Mátyás homlokára kerülhetett.
           Így született meg aztán az azóta már sok vihart kavart Szentkorona-tan, amely átmenetileg megoldotta a "királyi problémát". Ezután ugyanis már nem az volt a törvényes, hogy egy nagy horderejű dolog előtt  Őfelségét, a királyt emlegették, hanem azt mondták teljes átéléssel, hogy  " A MAGYAR SZENTKORONA NEVÉBEN!" Nagyon jó lenne nekünk, ha most is igy lenne! Meggyőződésem, hogy majdnem mindenki egyetértene vele egy népszavazás megrendezésekor, ha hivatalos helyeken és ügyekben most is ezt mondhatnánk, nem a magyar köztársaságot!
           A magyar szívekben ugyanis él még a régi dicsőségünk emléke, és ezt a dicsőséget mindig is a Magyar Királyság viselte jogosan. Sajnos egyetlen magyar köztársaság sem tudott olyan dolgokat produkálni, amellyel a régi dicsőségeinket feledtetni tudta volna , még egy kicsi időre sem!
           Miért nem vagyunk hát akkor most is királyság? 
           Nem elég elgondolkodtató az a tény, hogy a jelenleg majmolt és majdnem imádott Nyugat legnormálisabb és legerkölcsösebb államaiban most is királyság van, Dániától Nagybrittanniáig, hogy csak kettőt említsek. Ezekben az államokban - bár mindenütt túlsúlyban vannak a keresztények - mégis a legtöbb államban törvényesek a halálbüntetések. De ott nem is kell a közönséges, de becsületes állampolgároknak az utcán rettegniük, hogy jaj istenem, vajon ép testtel haza jutok-e még, vagy esetleg a kórházak valamelyikében találom rövidesen magamat.
           Igaz, a legnagyobb imádat azt az országot illeti részünkről, és annak nyalunk most a legjobban, ahol a bűnözés óriási magasságokba emelkedett, bár a halálbüntetés ott is törvényes, sőt még az utcai "hancúrozások" tömegeibe is bele mernek lövetni, pláne, ha azok éppen feketebőrüekből verbúválódtak össze.
          Őket, mármint az államukat és egyáltalán a rendfenntartó erőik irányítóit mégsem nevezik azonnal fajgyűlölőnek vagy előkelőbben rasszistának, ha egy rendőrjük egy-két jól irányzott pofonnal helyrebillenti valamelyik magáról megfeledkezett csavargó vagy éppen bűnöző eszének félrejáró kerekét! Végső esetre azonban náluk is ott áll készenlétben néhány méreginjekció, és ha szükséges, nem is haboznak azokat felhasználni.
         Most egy kicsit eltértünk a tárgytól, de az emberből néha kikivánkozik a felháborodás magasra összegyűlt hullámaianak tömkelege, remélve, hogy ilymódon egy kis megkönnyebbülésre válik jogosulttá a jövőre nézve.
         Szóval ott tartottunk, hogy miért is nem vagyunk mi most is királyság, amikor pedig ennek semmi akadály nem lenne. Illetve lehet, hogy mégis tévedek, mert azok azért nem néznék ezt jó szemmel, akik nagyon is jól érzik magukat ebben a posványban, ahol mindent lehet, ha van elég pénzed, mert már valahol össze tudtad lopni, vagy éppen rabolni. Esetleg talán - ha elég magas pozicióban leledzel - akkor egy kis korrupció is hozzásegíthetett a megfelelő vagyonod megszületéséhez. A többi aztán már gyerekjáték, mert bármit elkövethetsz, komolyabb bűntetésre nem kell számítanod.
          Persze ezeken a problémákon attól, hogy királysággá válnánk, automatikusan, minden zökkenő nélkül nem tudnánk egyből úrrá lenni, hiszen már az emberek nagy részébe mélyen beleívódott az erkölcstelenség mondhatni mindenféle válfaja. De annyit mindenképpen   elérnénk, hogy néhány generáció kicserélődése után az akkori emberek már ismét tudnák tisztelni egymást, mert lenne egy példaképük, akire semmiképpen sem akarnának szégyent hozni, mert az önmaguk szégyene lenne elsősorban. Valahogy tekintélye lenne a tisztességnek, mint volt régen, amíg volt kire felnéznünk. 
          De most, ugyan kire nézzünk fel? Talán a harácsoló, bűnöző, nagyszájú, demagóg, választások előtt mindent igérgető politikusaink valamelyikére? Hiszen ha véletlenül akad köztük egy-egy tisztességes, az mindig a legutolsó helyre szorul, elveszik a sok hitvány  között úgy, hogy tudni sem lehet róla, hogy ő is van a világon.
                    Egy szó, mint száz! Azaz, száz szónak is egy a vége!  
 
            LEGYEN ÚJRA A SZENTKORONA HATALMÁVAL FELRUHÁZOTT  

                                          MAGYAR  KIRÁLYSÁG!

                 hogy csökkenjen a bűnözés, nőjön az egymás iránti tisztelet,

                                     és legyen végre egy kis 
                             tekintélyünk újra a nagyvilágban is!   

                                                                                       PLAZMAHALMAZ.             

          Hát szóval az előzőek végén a kinai gazdasági csodánál tartottunk.
          Nekem a Műegyetemen volt vagy tíz kínai évfolyamtársam, akik eleinte szinte semmit sem értettek magyarul, mégis mindig jó eredménnyel vizsgáztak a félévek végén.
Bármilyen hihetetlen is, de az ő teljesítményük és az óriási ország mai  gazdasági eredményei között szoros, sőt közvetlen összefüggés fedezhető fel.
          Ez a kapcsolat pedig nem más, mint az az elszántság, szorgalom és akaraterő, amiket én már ott az egyetemen felfedeztem ezeknél a hallgató kollégáimnál. Szinte hihetetlen volt nézni, vagy tudomásul venni, hogy majdnem az egész éjszakát képesek voltak áttanulni, vagy a rajzasztalok mellett görnyedni órákon át, megállás nélkül.
Mondtuk is úgy egymás közt magunkban, hogy, na, ha ezeknél mindenki ilyen beállítottságú, akkor Kína még sokra viszi, akár a Szovjetúniót is megelőzheti.
          Ez az utóbbi feltételezés pedig nagy szó volt ám akkor, 53-54-ben, majdnem felért egy istenkáromlással. Hiszen itthon még javában dúltak a Rákosi korszak elévülhetetlen kártételei, ott kint pedig éppen Sztálin masírozott át a másvilágra, itt hagyva a gondokat-bajokat a következő sorstársának.
          Akkor még nem is sejtettük, hogy milyen igaz próféciát éreztünk mi meg, jóval     az 56-os forradalom előszelei előtt.
          Mert ugye, hol van már a dicsöséges Szovjetúnió, amelyről még mozgalmi nótákban is csak szuperlatívuszokban szabadott szólni, nehogy szentségtörés legyen belőle!
          De az, hogy KÍna ide jutott ahol ma tart, abban bizony egészen biztos, hogy benne van az én általam is ismert, meg a következő évfolyamokon tanuló többi kínai diák munkássága is.
          Őszinte szívvel gratulálok nekik, akár szocializmust építettek közben otthon fel, akár kapitalizmust. De a legvalószinűbb az, hogy a kettő nagyon szerencsés keveredését sikerült nekik kisütniük a saját receptjeik szerint, és ez bizony külön rendkivül nagy érdemük a ma és a jövendő szemponjából.
          Azok, akik most szinte mámorosan imádják ezt az "új" rendszert, ezt a legbrutálisabb kapitalizmust, amelyhez hasonló nem sok helyen tombolt még a világtörténelem folyamán, azok azért nem árt, ha egy kicsit magukba szállnak, és egy kis számvetést készítenek a maguk, és a szegény milliók szemszögéből.
          Mert ki gondolná csak úgy magától, hogy pl. az ÁLLAMADÓSSÁG  a szocializmus idején, amelyről azt gondoltuk, hogy elnyel már bennünket, akkor töredéke volt a mainak.
És volt termelés, volt szinte korlátlan piaci lehetőségünk, nem voltak értelmetlenül rengeteg kárt okozó sztrájkok, és nem volt szinte semmiféle munkanélküliség.
          És főleg nem volt, vagy legalább is a maihoz viszonyítva elenyésző mértékű volt a
korrupció, amely megemészt minden erkölcsöt és minden jövedelmet, mert olyan helyekre vándorol a tőke, ahonnan semmit nem kapunk érte cserébe!
          Sajnos, ez mind így is marad egészen addig, amíg az igazságszolgáltatás nem nő fel arra a szinre, amelyen volt valamikor. Mert hogy egy ártatlan ember meglincseléséért -az ismert körülmények között - csak az enyhítő körülményeket keressük, az azért már mindenkit jogosan felháborít! 
          Pedig milyen egyszerű a megoldás! Minél előbb, vagy helyesebben azonnal vissza kell állítani a HALÁLBÜNTETÉST, és akkor egyszerre rend lesz az országban.
Ebben az egy esetben nyugodtan példának állíthatjuk magunk elé az amúgy istenített USA. demokratikus rendszerét, hiszen a bűncselekmények elkövetői úgyis onnan tanulják  a legpiszkosabb dolgok végrehajtásának módszereit.
          Ha tehát a rendszerüket annyira magasra értékeljük, akkor csak nyugodtan alkalmazzuk az őnáluk elfogadott és alkalmazott halálbüntetési kategóriát is.
Ha a bűnözőink észreveszik, hogy "hoppá, ezért akár fel is akaszthatnak", egyszerre nem lenne olyan nagy pofájuk és nagy bátorságuk. Talán esténként még az utcákra vagy terekre is kimerészkedhetnénk rettegés nélkül, mert most bizony még nappal is retteg az országunk népe.
           A másik fontos lépésnek annak kell lennie, hogy a rendőrségünk merjen nyugodtan szembeszállni a bűnözőkkel. Mert addig, amíg attól kell félniük, hogy "elvesztem az állásomat, ha akár csak önvédelemből is, de lekeverek egy két hatalmas pofont ennek a csirkefogónak", addig ugyan hiába várjuk a helyzet javulását! Addig bizony rettegnünk kell a saját hazánkban, mert akár fényes nappal is golyót küldhetnek a hátadba, mint hajdanában a Vadnyugaton,  és amire éppen a napokban volt példa        
          Nem kell nagyon messze mennünk a jó példáért, mert még Európában is van nem egy keresztény ország, ahol törvényesen alkalmazzák a halálbüntetést, ha nincs már más megoldás. Nyugodtak lehetünk; ettől nem fog egyetlen bíró sem elkárhozni, sőt még maga a hóhér sem, mert ez nem gyilkosság.  Ez önvédelem, és egyben az országunk védelme is!  
           Adja az Isten, hogy meg tudjuk védeni magunkat, mert másképpen elpusztulunk, sokaknak a legnagyobb örömére.

                                                                                 PLAZMAHALMAZ.

           Bizony, bizony, a Biblia is azt mondja, talán egy lakodalmi társaság kiválogatásával kapcsolatban, hogy "Sokan vannak ugyan a meghivottak, de kevesen a választottak!"
           Valahogy az ember azért a Bibliával kapcsolatban legalább az ilyen nagyobb horderejű dolgok vonatkozásában több erkölcsiséget érezne elfogadhatónak. 
           Igen is, legyenek a meghivottak egyben kiválasztottak is, mert másként ilyen pofátlan, valószinűleg előre kitervelt gaztettek sülnek ki a lakodalmi kalácsok helyett, a jókor befűtütt kemencékben. 
           Az is igaz azonban, hogy a Biblia megfogalmazója, mert ugye tollbamondója maga az Atyaisten volt, nem láthatott előre minden eseményt. Főleg nem az olyanokat, amik Magyar földön történnek majd meg, mert az ilyesmikre az aktuális irnok fantáziája szerintem abszolúte alkalmatlan volt.
           A helyzet olyan, hogy ezek a tehetséges magyar gazemberek kijátszák nem csak  a Bibliát, de magát a jóságos Atyaúristent is. 
           Akkor hát mit akarunk mi, kis szegénylegények, akik a kisemmizett kilenc  millióhoz tartozunk?
           Hát akarni sok mindent akarnánk! Főleg a kisemmizettség megszüntetését, de  erre nézve még remény sem lehet, ismerve a kapitalizmus gazdaságtanát. Mert olyan ott, vagy mostmár itt is, el sem képzelhető, hogy valakinek a tulajdonából egyenlítsenek ki  bármilyen máltánytalanságokat, amik egyszer már "törvényesen" hivatalossá váltak.
           Nem is nagyon tudom persze eldönteni, hogy jogunk van-e nekünk - kisemmizetteknek - zúgolódni az ország vagyonának elherdálásán, amikor egyszer már a mienk volt az ország, a hatalom és a dicsőség, akárcsak a Miatyánkban, és állítólag (vagy a valóságban is) magunknak építettük.
           Akartuk-e mi azt, hogy most megint jöjjön vissza a régi úri világ, ill. annak egy sokkal rosszabb változata, tele semmihez sem értő, rettenetesen ostoba "újgazdag" senkiháziakkal.
           Mert a régi arisztokrácia tudott úrimód viselkedni, ismert minden etikettet, ha sor került rá, akár a király szine előtt is megállták a helyüket, anélkül, hogy szégyent hoztak volna az ország becsületére! Tisztelték is a legtöbbjüket nem csak a birtokaikon élők, hanem a világ nagy politikusai vagy tudósai is, mert ők maguk is művelt emberek voltak!
           De ezek az újgazdagok? Egyhez értenek igazán; az utonálláshoz, a saját érdekeik miatt, és az egyéb sztrájkok, tüntetések megszervezéséhez, amivel még jobban alááshatják az országnak az általuk már úgyis teljesen tönkretett gazdaságát. 
           Ez annál inkább igy van, mert a világpiacon nem is állnak velük szóba azok, akik valamit is adnak a saját nimbuszukra. Ezek a mi "nagyjaink" pedig -van kötük ilyen is- még arra is hajlandók, hogy lejárassák odakint a saját előnyükre az amúgy is tönkretett kevés kis megmaradt tekintélyünket. Csoda-e hát, hogy mindenki utálja őket, még akkor is, ha régebben semmi bajuk sem volt egymással?!
           A közútálat azonban nem véletlen! Hiszen mindenki emlékszik még az alig egy-két évtizeddel ez előtti gyönyörű Tsz. gazdaságokra, a világviszonylatban is elismert Állami Gazdaságainkra, amelyek ontották a jobbnál jobb, szebbnél szebb élelmiszerek tömkelegét, amiből aztán szivesen vettek a világ bármely csücskén, mert sohasem csalódtak sem az áruinkban, sem a piaci becsületünkben.
          Aztán ott voltak a hatalmas ipari létesítményeink, a fél Európát és Ázsiát ellátó aluminium-iparunkkal az élen. Meg a világhírű villamos iparunk, a hiradástechnikától a gép- és műszeriparunkig, az ezt létrehozó világhírű szakembergárdánkkal együtt; és lehetne sorolni szinte vég nélkül mindazt, ami érték volt ebben a hazában. És ezt a sok-sok értéket mindet a most kigúgyolt szocialista rendszerben hozta létre a magyar nép és a világhírű magyar tudomány! 
           Mindezt a kincset aztán alig néhány év alatt sikerült ezeknek a semmirevaló rablógazdálkodóknak tönkre tenniük, kivéve azt a részt, amely egy-egy újgazda kezére vagy zsebébe került.
           A mi korosztályunk - még pontosan a forradalom idején - tanulta a Műegyetemen mind a szocializmus, mind a kapitalizmus gazdaságtanát, mégpedig a marxista felfogásnak megfelelően. Természetesen ennek az időpontnak az volt a következménye, hogy a szocializmus gazdasági modellje az igazi, mivel ott a tervgazdálkodás eleve lehetetlenné teszi a túltermelési válságok bekövetkezését.
            Ezt állította ugye Marx, akinek annak idején nálunk semmilyen nimbusza nem volt, bár szerintem akkor is minden gazdasággal foglalkozó igazi szakember teljesen tisztában volt vele, hogy Marx bizony egy olyan zseni, mint amilyen a biológia területén mondjuk Darwin. 
            Természetesen mindkét nagy tudósnak megvolt és ma is megvan az ellentábora. Ezeknek a táboroknak a tagjai azonban valamilyen céllal mind elkötelezettek az általuk táplált tagadásokban. Az antidarwinisták egyértelműen a vallási befolyásoltság, az anti- marxisták pedig a szocializmus elfogult hívei között foglalnak helyet.
            A múló idővel azonban nem lehet kukoricázni. Az eldönti előbb-utóbb a problémákat. Az eredmény aztán akár tetszik a két tábor képviselőinek , akár nem, az idő biztos a dolgában.
            Így van ez most is, amikor már világosan lehet látni, hogy végül is melyik tan állja meg jobban a helyét az időben.
            Bizony, kijelenthetjük, hogy a szocializmus - úgy látszik - az egész földön gyalázatos módon csődöt mondott. Utolsó bástyái éppen most roskadoznak Cubában és Észak-Kóreában, de ezeken a helyeken is tényleg már az utolsókat rugják végvonaglásukban.
             És mégis! Ha Kínára vetjük figyelő szemeinket, akkor világosan meglátjuk azt a csodát, amit a kinaiak az utóbbi pár évtized alatt produkálni tudtak. Mégpedig a szocialista gazdasági rend alapján tették mindezt a világ legnagyobb ámulatára, miközben a kapitalista világ éppen, hogy csak túlélte valami keserves módon a mostani világválságot. Egyértelmű tehát, hogy Marxnak igaza volt és van, csak jól kell csinálni a dolgokat!
              A Kínaiak úgy látszik jól csinálják! Igaz, hogy ott nem lehet, ill. nem szabad gazdasági bűncselekményeket, nem hogy nagyban, de még kicsiben sem elkövetni, mert volt annyi eszük, hogy tudták: a korrupció megöl mindent, ha szabad utat engednek neki! Ezért, és még sok minden másért is, de nagyon helyesen meghagyták a halálbüntetés intézményét, ezzel elejét véve a legpiszkosabb dolgok büntetlenül történő szabad művelésének.

                                                                                           PLAZMAHALMAZ.

          Gondolom, azok, akik ezt a címet elolvassák, egy pillanat alatt két táborra szakadnak.
          Az egyik tábor - a százszor kisebbik - mindjárt le is vonja rólam a konzekvenciát, azzal a felkiáltással, hogy "ni, itt egy bolond!", a másik csoport pedig - a sokkal nagyobb -csettint egyet az újjaival, és megelégedetten dörzsölgeti a kezeit, mondván: "na végre, egy értelmes ember is akad már a láthatáron!"
          Hogy ez miért lehetne így, azt valószinűleg nem nehéz kitalálni senki emberfiának, csak meg kell néznünk a váltás eredményeit. Az előzmények ismeretében a változásokat elég könnyű lesz megítélni mindkét tábor tagságának és szimpatizánsainak.
         Nem tehetek róla, de most - igaz, egyáltalán nem véletlenül - a szerencsejátékok jutnak az eszembe. Nálunk az országban a tíz milliónyi lakos közül nyugodtan mondhatjuk, hogy mintegy két millióan minden héten reménykedve játszanak legalább az egyik féle pénznyerő rendszerben.
          Ez a pénznyerő kifejezés igazság szerint nagyon is találó. Ámbár meg kell jegyeznünk, hogy pl. a pénznyerő automaták esetében az üzemeltető szemszögéből nézve ténylegesen 100%-os igazsággal fogadhatjuk el a fenti elnevezést, de a játszó, nyerni akaró delikvensek oldaláról  a dolog teljesen fordítva igaz! Az ő szempontjaik szerint csak és kizárólag - néhány extrém eset kivételével - a pénzrabló, vagy esetleg a pénznyelő név állja meg a helyét, sok szerencsétlen ember óriási bánatára, sőt akár tragédiájára is. (Most csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy ezek a gépek is pontosan ennek az elfuserált rendszerváltásnak köszönhetik virágzásukat, mert addig - néhány külföldi milliomosnak fenntartott helyen kivül - még a nevüket sem volt szabad megemlíteni, hála istennek!)
             Ez a szerencsejátékos gondolattársítás onnan jutott az eszembe, hogy itt is úgy van, mint a rendszerváltoztatásnál volt. Magyarul, kevesen voltak a nyerők, de túlságosan sokan - majdnem az egész ország - kerültek a vesztesek táborába! 
          Valahogy a mostanában közkedvelt mondással lehetne kifejezni leginkább a dolog lényegét. Tehát, aki jó időben volt jó helyen, az jól, sőt nagyon jól járt, a többiek pedig nyelhették nyugodtan a száraz-kortyot, amely kifejezést azt hiszem valamikor gyerekkoromban otthon hallottam utoljára.
          Ez azokban az időkben volt találó mondás, amikor a tejet még nem öntötték tízezer literszámra a csatornákba azok, akiknek annyi van belőle, hogy már nem tudnak vele mit kezdeni, de normális, elfogadható áron azért nem adnák mégsem a rászoruló éhes kis gyerekeknek! Azok inkább csak nyeljék továbbra is a száraz-kortyot!
           Hát ide jutottunk ezzel a csodálatos rendszerváltással!
           Érdemes egy kicsit számolni, ha esetleg még mindannyian el nem felejtettünk.
           Vegyük pl. azt az esetet, amikor valaki éppen jó helyen volt a megfelelő időben. Ennek következtében - ki tudja mi módon - egyik napról a másikra milliárdos lett, sőt,   akár többszörös milliárdos! 
           Na, most jön a matematika! Tegyük fel, hogy valakinek - mondjuk úgy kilenc millió embernek - átlagosan van havi 200 000, azaz kettőszáz-ezer Ft. fizetése, mert ez a "pár ember" éppen nem volt jó helyen a kellő időben! Ezek tehát egy teljes év alatt megkeresnek, ha minden jól megy és nem válnak szépen munkanélkülivé - amire egyébként minden esélyük megvan - majdnem két és fél millió Ft.-ot. 
          Ha a jól helyezkedett kartársunknak csak a szerény egy miilliárdocskát sikerült is fülöncsipnie az osztozkodáskor, akkor is éppen 400, azaz négyszáz évet dolgozhat a mi emberünk,- egy tehát a kilenc millióból,- hogy a hátrányát ledolgozhassa. 
          Ha azonban egy olyant veszünk alapul, aki tíz milliárdot is össze tudott gyorsan kaparászni a tíz körmének munkájával, akkor ezt az összeget szegény (nem nyertes) sok milliónyi bajtársunk csak (vagy csupán?) 4000, igen! négy ezer év alatt tudja munkával megkeresni!
          Egy dologért azonban irigyelhetjük magunkat, hiszen mi is legtöbben ebbe a kategóriába vagyunk érdekeltek.
          Ez pedig az a tény, hogy az egy vagy tízmiliárdos uraink már több mint 3900 éve alulról szagolják majd az ibolyát, amikor mi még vigan hajszoljuk a munkabérünket. Vígan eszünk-iszunk a kiöntözött tejből és marhapörköltekből, vigan ölelgetjük a szép majdani lányainkat és a ki tudja hányadik generációs unokáinkat.
          Ebből is látszik, hogy valóban, minden éremnek két oldala van, kivéve a miiliárdos érméket, mert olyanok szerencsére nem léteznek még a milliárdosaink elég mély fenekű zsebeiben sem!
          Ámbár nem lehet tudni, hogy a rendszerváltás 4000. évfordulóján nem jut-e majd az eszébe valamelyik milliárdos űk-űk unokának, hogy erre a dicső alkalomra azért a régi magyar aranyból, az egykori bakonyi aluminiumunkból csináljunk már végre legalább egy db. milliárdos érmét is. 
          Én mindjárt ajánlom is, hogy az érme egyik oldalán legyen látható a mi csodaszarvasunk, jelképezve az ország történetében felszarvazott mintegy kilenc millió magyar ősembert. A másik oldalra kerülő képet pedig meg kell szavaztatni, hogy valamelyik 4000 éves milliárdos ősapánk legyen-e méltó erre a megtiszteltetésre, vagy a Parlament elé kidobált és mumifikált marhafejek díszitsék-e az érme szabad felületét. Bár az igazság az, hogy a két dolog között érdemi különbséget nem nagyon lehetne felfedezni.

                                                                              PLAZMAHALMAZ.

         Mindenki, vagy legalább is a legtöbben láttunk már hatalmas ócskavas és egyéb  fém hegyeket, a nekik megfelelő méretű zárt, jól védett udvarokban. Vannak ezek tulajdonosai között óriási vállalkozások, részvénytársaságok, de egyszerűen csak magánvállalkozások is, nem is kevesen. 
         Mindegy azonban hogy sokan vannak, a lényeg az, hogy  - "hála istennek"? -mindnek jól megy a sora, mindnek van mit aprítania a tejbe, ha a telephelyeiken  nincsenek is fejhető vastehenek, azért tejelni mégis kiválóan tudnak.
         Ezeken a vastelepeken egy rendkivűl érdekes fizikai törvény megvalósulását is megtapasztalhatja az ember, anélkül, hogy az atombomlás vagy a magfúzió területén komolyabb ismeretekkel rendelkezne. 
         A két említett folyamatban ugyanis az egyes anyagok szépen,  - ha nem is veszélytelenül -  átalakulnak egy másik anyaggá, miközben hatalmas energiák szabadulnak fel az E=m.c négyzet Einsteini képletnek megfelelően.
         Na már most, ezzel a képlettel nekünk itt nem lesz semmi dolgunk, mert aki tudja, hogy miről van szó, annak nem kell magyarázni, aki pedig nem tudja, annak előbb úgyis végig kell hallgatnia egy jó pár éves matematikai és fizikai okítást.
         A fenti ok miatt tehát az elméleti részletezésbe most ne menjünk bele, mert az egy kicsit messzire vezetne a vasudvaroktól; minimum egy atomreaktorig. És akkor még hol van a magfúzió, amellyel annyi hatalmas lángelme próbálkozik megbírkózni napjainkban is, hogy itt a földön is használható legyen. Ekkor ugyanis egy soha ki nem merülő energiaforráshoz jutna az emberiség, hiszen Hidrogén van az óceánok vizében szinte korlátlan mennyiségben. A baj csupán a fúzió hőmérsékletével van, és legközelebb ilyen "erőművünk" csak a Nap maga, ami valóban most is ingyen szórja nekünk bőkezűen a fúziós energiát.
           Hát itt a vasudvarokban egy kicsit másféle fizikai elvek megvalósulása árán történik az anyagok átalakulása, ami általában a környezetre nézve semmilyen veszéllyel nem jár. A veszély egy más fajtáját csak az ellenőrzések jelentenék, de ilyenek meg nincsenek, vagy ha vannak is néha, azok a termelődött "energiából" szinte játszva kivédhetők. Igaz, ilyenkor a közvetlen környezeti hőmérséklet azért egy kicsit magasabb lesz az általában megszokottnál! (Állítólag - többek között ez ellen - éppen most készül a korrupciós törvény!)
          Na, akkor nézzük, hogy az elméleti fizikai folyamatok bonyolultságának szinte teljes kiiktatása mellett is hogyan jön hát létre az egyes anyagok átalakulása egy másik anyaggá?!
          Előre szólok, nem kell megijedni, mert nem megyünk vissza egészen a bányászatig. Ezekre a lerakatokra ugyanis már nem a vasércet, rézércet vagy a bauxitot hozzák a tisztelt páciensek, hanem a tiszta fémeket, amelyek előállítása a saját érceikből rengeteg munkába és energiába, egyszóval pénzbe került!
            Még a vas és a réz csak hagyján; ezeket megfelelő minőségű szénnel is ki lehet olvasztani az érceikből.  Az aluminium azonban más fán terem, annak kinyeréséhez a bauxutból timföldet, majd abból - elektrolízissel - aluminiumot kaphatunk.
          Aki ismeri az elekrolitikus folyamatokat, annak nem kell mondanom, hogy ez micsoda óriási költséget jelent. Ezért van az, hogy az aluminium-kohók mellé mindjárt egy hatalmas villamos erőművet is kell építeni (pl. Inota!), hogy a fém aluminium kinyeréséhez megfelelő mennyiségű villamos energia áljon rendelkezésre.
Ráadásul nem is a megtermelt formájában, hanem még a termelt váltakozó áram egyenirányitására is szükség van, mert az elekktrolízis másként nem hajlandó működni!
           Mind ezt a sok feleslegesnek látszó szöveget el kellett mondanom ahhoz, hogy megértsük, miszerint a kezdeti pénz-formáju anyag a jó pár átalakulás után hogyan   válik ismét pénzzé, csak most már másnak a zsebében érzi jól magát. 
           Eszembe jut a talán bibliai szöveg, talán csak egyházi halottas ének, hogy 
                                     "Porból lettél, porrá válsz,
                                       Földből lettél, földbe szállsz",
csak itt ez a kezdő és végső állapot a pénzre vonatkozik, nem kis örömére az érintett feleknek. 
          Na, mostmár csak azt kellene tisztáznunk, hogy mi köze van mindennek a szegény, összelopott és pénzzé vált hulladéknak a halálfejekhez, ha már volt bátorságom ezt a szót a címbe is beleírni? 
          Látszólag az összefüggés elég nehezen található meg, de a valóság mégis igen egyszerű.  A halálfejek ugyanis itt a vasudvari telephelyeken csak képletesen vannak jelen, mert azok, akik viselték valamikor ezeket az azóta már elporladt, vagy éppen porladó fejeket, érthető okokból ugye már régen nincsenek az élők sorában.
         Mivel a haláluk okozója azonban éppen ezek - az idők folyamán hegyekké nőtt fém "hulladékok", -  itt a fémudvarokban mindenképpen mementóként kellene megjelenniük  a volt szorgalmas gyűjtők alakjának, ha másként nem hát egy-egy régi koponya formájában, amiket el lehetne helyezni az általuk szép lassan összehordott hegyek tetején.
         Mert ők aztán úgy jutottak a halálfejesek táborába, hogy a pénszerzésnek egy olyan módját választották, amelyhez még csak társítani sem tudták a halál fogalmát. Gondolták, hogy na ezt a pár száz méter szép réz vagy alumínium kábelt még elfűrészelem, aztán ezzel a fuvarral el is viszem, hiszen nekem nem kerül semmibe sem, csak egy kicsivel több időt fordítok erre az akcióra.
         Aztán úgy alakult a dolog, hogy  akkor nem vittek el semmit, hanem őket vitték el a temetőbe, mert fogalmuk sem volt arról, hogy a kábelekben villamos feszültség is szokott lenni, ha már egyszer valakik drága pénzen odaszereltették őket. De hát mit tudták ők azt, hogy ennek a darab vezeték-hiánynak esetleg egy nagy vasúti katasztrófa is lehet a következménye, ahol bizony sokan válhatnak egyszerre a halálfejű társadalom tagjaivá! 
         Igaz, ez őket akkor sem érdekelte volna, ha történetesen pontosan tudják az esetleges következményeket. A lényeg az volt, vagy az lett volna, hogy az ellopott kábel változzon át pénzzé, és költözzön bele az ő zsebükbe, a "minél több, annál jobb elv alapján". Mivel ez az elv eddig mindig,  rengeteg esetben szépen jövedelmezett, most sem gondoltak ők semmilyen rossz végződésre. Így kerültek aztán már nagyon sokan a tulsó világba, ahol nincsenek kábelek és azok főleg nem jelentenek halálos veszélyt a szegény tudatlan, de fikarcnyi lelkiimerettel sem rendelkező delikvensek számára. 
          De hát ugyan miért ne csinálnák ezek a lelkiismeretlen tolvajok a pénzszerzésnek ezt a szinte munka nélküli formáját, ha a náluknál is sokkal lelkiismeretlenebb vasudvar-tulajdonosok minden gátlás nélkül megveszik tőlük a nyílvánvalóan lopott értékeket, legyen az létfontosságú villamos kábel, vagy éppen egy pótolhatalan műemlék szobor! 
          Pedig ennek megakadályozása nem jelentene egy megoldhatatlanul bonyolult feledatot, csupán néhány ellenőrzést és valódi példás büntetést. Az illető felvásárló minden vagyonát el kellene venni, őt magát pedig bezárni a legsötétebb dutyiba, ahol gondolkodhatna azon, hogy őmiatta is hány ember került már a halálfejűek városába!
          Sajnos, az ilyen kimenetelű ellenőrzéseknek nyomára sem lehet bukkanni sem itt, sem a többi szépen jövedelmező "vállalkozás" világában. Mert az ellenőrzés ugyan néha megtörténik, de aztán jön a szép síma megegyezés, hogy a kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon. Megy ez már sok-sok ideje, jól bejáratott módon, és mindenki jól jár, kivéve az ország, meg azok akik már halálfejekké váltak.
          Pár napja talán, hogy a parlament elkezdett foglalkozni a korrupciós törvény megalkotásával. Hátha remélhetjük, hogy ez a törvény, ha elfogadják, hoz egy kis eredményt. A baj csak az, hogy a törvényhozók jórészben önmaguk is érdekeltek abban, hogy a régebbi halálfejek nehogy elkezdjenek beszélgetni bizonyos történelmi távlatokra titkosított történésekről!

                                                                                     PLAZMAHALMAZ.

            Amikor az előző bejegyzésemet elkezdtem írni, még eszembe sem jutott, hogy ez a cím majd meg fog duplázódni. De az az igazság, hogy az eredeti mondanivalómból még alig árultam el valamit, pedig azok is a mai felfordult, mondhatni megutált világ botrányos rendjének következményei. 
             Igy aztán a legjobb lesz, ha most már tényleg a "zöldségeknél" maradunk, mert attól félek, hogy ha megint mellékvágányra terelődök, akkor még egy harmadik folytatásra is sor kerül ezzel a szép zöldséges címmel.
            Még szerencse, hogy a köznyelvben a "zöldség" kifejezés a valódi "zöldek" megjelenése előtt is már valamilyen idiótaságot jelzett, (lásd pl. a "Zöldfülü" jelzőben.)
            Aztán, hogy a valódi zöldek évtizedek múlva megjelentek, nekik már nem csak a fülük volt züld, hanem az öltözetüknek is legalább a fele, az eszüknek meg minimum  a 90%-a. Mindegy, a remény megmarad azért, hogy majd csak megérnek, és az eszük  is megváltozik a felfogásukkal egyetemben.
           A baj csak az, hogy addig beláthatatlan idő eltelhet, és ennek megfelelően beláthatalan sok kárt is okozhatnak, sőt, sajnos okoznak is, ennek az amúgy is beteg hazának.                       
           Ki ne ismerné pl. a Tenkes szindrómának is nevezhető, máig gyógyíthatatlan  effektust ebben a kis hazában. 
           A Tenkessel, mint tájegységgel először sokan csak a "Tenkes kapitánya" c. nagysikerű kalandfilm kapcsán találkoztak. Aztán sok évvel később - amikor a Kelet helyett már a Nyugat mondta meg nekünk, hogy mit és hogyan kell csinálnunk - jött az ukáz, hogy a Tenkesre pedig radarállomást kell telepítenie, ha másnak nem, hát a NATÓ-nak, mert e nélkül Európa eleve elveszettnek tekinthető.
           Nem is lett volna ezzel semmi baj, van ott már sok ennél feleslegesebb létesítmény is, ha egy-két feltűnési viszketegségben szenvedő egyén bele nem bújik   a zöld kabátjába, és "egy életem, egy halálom esküvéssel" ki nem mondja, hogy itt pedig semmiféle radarállomás megépítését ő nem engedélyezi!
           Gondolta magában ez a pár fakabátos zöldpufajkás illető, hogy most jött el az ő idejük! Most aztán megismerheti őket a világ, mert ők hajlandók ugyanazt a világot, amely róluk  mindez ideig  nem volt hajlandó még tudomást sem venni, akár életük árán  is megmenteni. 
           Ezzel aztán elkezdődött egy olyan huzavona, amely gyakorlatilag még ma sem zárult le, ami elég szégyen az államhatalom számára. Mert hogyan lehetséges az, hogy néhány semmihez sem konyító, de a TV-ben egy percig szerepelni vágyó csúnyácska, pipiskedő városi "hölgyike", néhány hasonszőrű barátjával együtt sok milliárdos kárt okozzon az ország népének. 
           Hát nincs annyi joga egy hivatalosan megválasztott Parlamentnek, vagy a Független BÍróságnak, mint harmadik hatalmi ágnak, hogy ezt a zőldkabátos csőcseléket
betessékeljék legalább addig valamelyik dutyiba, amíg felépítik azt a radarállomást?
           Ez a sok milliárdos károkozás nem ér fel a gyülekezési és vélemény-nyílvánítási jog szándékos félremagyarázásának megtorlásával? Hát milyen jogállam az, ahol néhány  feltűnésre vágyódó sekinek igaza lehet az ország népének érdekével és véleményével szemben?!
           Az ilyen dolgok azok, amelyektől felbőszül a becsületes állampolgár és azt mondja, vagy legalább is gondolja, hogy na, ha ez és ilyen a demokrácia, akkor én  ebből még holtom után sem kérek egy fikarcnyit sem.
             Aztán vannak még nagyobb "hősök" is a hőseink között. Olyanok, akik ha egy közérdekű építmény miatt ki kell vágni néhány fát, hát nagy cécó és felhajtás közben odaláncoltatják magukat azokhoz a fákhoz.  
           De hol van ugyanez a dicső társaság akkor, amikor szinte minden éjjel, de akár nappal is, sok százezres vagy milliós károkat okoznak az erdeinkben a fatolvaj bandák, szinte nyíltan, hivalkodva, teherautókkal vagy lovasszekerekkel nagyipari módszereket alkalmazva?! Oda nem mernek menni az ilyen gyáva, de biztonságos helyeken nagypofájú sárgászöld cinegék, mert ott egy kicsit rázósabb dolog lenne a saját maguk odaláncolása.
Lehet sőt valószinű, hogy túl sem élnék szegények!
           Az elmondottakból látható, hogy ezek a zőldes sármányok egyáltalán semmire  sem valók a károkozásokon kivül. El lehet talán képzelni, hogy esetleg zöldségboltosoknak elmehetnének a zöld cuccaikban. Bikaviadalra is alkalmasak lennének ugyan, semmi bajuk sem esne, mert az arénákba beengedett bikák  enyhe hányingerrel futnának ki a közelükből a zőldkabát-mentes friss levegőre.
          Hát ennyit a sárguló zöldségekről!

                                                                                        PLAZMAHALMAZ.

          Előre kell bocsájtanom, hogy a fentebbi címben szereplő "zöldségek" egyáltalán nem valamilyen vitamindús élelmiszerek. Semmi közük a zöldpaprikához, paradicsomhoz, sárgarépához, bármilyen kerti veteményhez, vagy piaci "bio-termékhez." Nem bizony, mert ezek a felsoroltak hasznos dolgok, az emberek segítői bajokban, betegségekben, vagy azok megelőzésében. (Kivéve talán a világbolondító Bio-zöldségeket!)          
          Ezek az idézőjelbe tett zöldségek azonban nem hogy gyógyítanának, hanem megbetegítik még a szellemileg ép, és idegrendszer dolgában jól megedzett egyéneket is.
          Mert hát miről is van szó? Arról a dilettáns, vagy inkább egészen dilis mozgalomról, ami vagy sajnálkozást ébreszt az emberben, vagy csak röhögni tud rajta; igaz, nem egészen jókedvében.
          Hogy ki volt a kitalálója ennek az egész marhaságnak, azt én nem tudhatom, amint velem együtt Magyarországon a legtöbben. Szerencsére ennek ismerete vagy ismeretének hiánya egyáltalán nem módosítja az ember IQ-jának mértékét, így én sem vagyok emiatt a "hiányosság" miatt a legkevésbé sem elkeseredve.
          Egy dolog azonban szinte teljesen biztosnak tűnik. Ez pedig az, hogy az egész "zöldség-problémát" valahonnan Nyugatról hozta valamilyen bolond szél, mivel a szél éppen úgy nem ismer határokat, ahogy egyes emberek sem tudják megkülönböztetni a határvonal egyik oldalát a másiktól.
          Ahogy jött és megerősödött ez a Nyugat-imádat, amikor már nem volt kötelező a Kelet-imádat, úgy jöttek és erősödtek az új rendszer áldásos melléktermékei.
          Ezek egyik legjobban utált darabja a reklámőrület minden fajtája. Az ember nem tudja tíz percig hallgatni a rádiót vagy nézni a TV-t, hogy ezek az idegesítő reklámok meg ne bolondítsák, vagy el ne vegyék az esetleg előtte meglévő rövid kis jó kedvét. Így aztán nem is csoda, hogy az ország lakosságának szinte az egésze hangosan sírja vissza azokat a szép időket, amikor még nemcsak marhaságokkal voltak tele a különböző műsorok.
          Valahogy talán - muszájból - még ez is elviselhető lenne az örültek házába kerülés nélkül. De aztán a reklámok végeztével azonnal kezdődik valamelyik másik idegölő müsor, mint pl. a rengeteg rablás valamelyike, vagy az, hogy most éppen hol vertek meg megint egy tanárt, vagy tanítónőt a saját tanítványaik, vagy melyik rendőrt állítják bíróság elé, mert igazoltatás közben önvédelemből meg merte fogni a páciense mellén annak ruháját.
Mást még véletlenül sem mer csinálni szegény, ha nem akar személyi szabadság korlátozásának vétsége miatt egy kicsit abba a börtönbe kerülni, ahova az igazoltatott félnek legalább öt évre be kellene vonulnia, mert ennyit látatlanban, ill. ránézésre is megérdemelne!
           Ilyen csodálatos szabadságot hozott nekünk ez az új rendszer, amelyet a rendszerváltoztatás címszó alatti "eredményeknek" köszönhetünk.
           Bizony, ezért kár volt napra pontosan 53 évvel ezelőtt -  éppen ilyen esti órában - a MŰEGYETEM Hess András téri diákotthonában lángra gyúlva megfogalmazni az egyetemi ifjuság követeléseit, mivel hogy ma is okt. 22.-ének estéje van!
            MOST, EBBEN AZ ÜNNEPI ÓRÁBAN HANGOSAN TILTAKOZVA A JELEN ÁLLAPOTOK MIATT,TELJESEN TISZTA  LELKIISMERETTEL KIJELENTEM, HOGY EZT, AMI AZ AKKORI EGÉSZ CSODÁBÓL MOSTANRA ITT LETT, EGYIKÜNK SEM AKARTA 
                                                  A MAGYAR IFJÚSÁGBÓL!  
             Ezért, ami 1989 óta tiszta eszméink megvalósulása helyett ebben a    nyomorult országban kialakult ,  jóvátehetetlen kár  volt egyetlen fiatal vagy idős  életnek   is elpusztulnia, és főleg kár volt a vértanúk tiszta életét a bitófákon                                                        kettétörni!
             Úgy látom, az eredeti témától elég szépen sikerült eltávolodnom, dehát mindezt a szörnyűséges másik eltávolodást feletétlenül bele kellett kiáltanom a világba, mert rengetegen nem tudták még elsimítani magukban a megálmodott és a valóra vált dolgok közötti óriási szakadékot!                      

                                                                                  PLAZMAHALMAZ.

          Bizony minden elmúlik, minden tovatűnik, ahogy az Élet elfolyik az álmaink alatt, és elfogynak vágyaink a szívünk dobbanásaiból. Az utolsó pillanatig piros marad ugyan a vérünk, de valahogy egyre kevesebb benne a tűz, a lángolás, és egyre inkább átveszi   ezek helyét a hamvadó parázs szürkülő hamuszine.
          Gyermekkorunk után szinte észrevétlenül kopogtat bennünk csodákat ígérve, álmokat festve az ifjuság álomvilága, és mi örömmel megyünk kézenfogva vele a remélt boldogságok elébe.
          Magunk is meglepődünk azon, hogy most olyan dolgokra figyelünk fel, amelyeket nem régen még észre sem vettünk, mert nem rezzentették meg a lelkünk finom hálózatának puha fátyolzatát. 
         Most azonban meglátunk már egy kis bontakozó virágbimbót, rácsodálkozunk egy színes pillangó felröppenésére, és valami nagy-nagy csodát sejtünk egy kis kék szoknyácska meglebbenésében, ha tán a könnyű szellő játékos kedvében megteszi  nekünk ezt a szivességet.
         Aztán elfogja szivünket valami soha nem tapasztalt érzelem, ha véletlenül összetalálkozunk valakivel, aki mellett eddig teljesen közömbösen mentünk el, de most azon csodálkozunk, hogy ez a közöny hogyan volt lehetséges. Hogy lehetett nem észrevenni magunk mellett egy nyílni kezdő tavaszi virágot, amely már árasztja illatát felénk és az egész világra, mert ezt hozta neki ajándékul a számára is fiatal Élet.
          Az ilyen véletlen találkozások után aztán egyszerre csak eszünkbe jut, hogy a véletlenből lehet szándékosság is, hiszen akkor sokkal többször is részesülhetünk a mostanában felfedezett érzés még majdnem ismeretlen csodájában.
          És aztán, amint az lenni szokott, ha mindkét érdekelt fél is akarja ezt a megoldást, megszületik az első szándékos találkozás, amit szinte ámuló félelemmel az első randevúnak nevezünk!
            Ennek a varázsa semmi mással össze nem hasonlítható. Pedig igazában nem is különbözik az eddigi találkáktól, csak hát az a tudat, hogy ez mindkettőnk részéről szándékos cselekedet volt, ez az ami mégis egészen mássá teszi az első randevút   
          Aztán később jön még számtalan, de mindegyik új és titokzatos, mindegyiktől valami új csodát várunk, megszokottá egyik sem válhat, mert akkor már nincs is értelme az egész gyönyörű "játéknak."
          De minden játék véget ér egyszer, éppen úgy mint minden komoly dolog, hiszen a játék is lehet komoly, és a dolog is lehet játékos. Az életünk folyamán, ha az nem törik ketté mindjárt közel az első randevúhoz, akkor találkozhatunk sok-sok gyönyörű élménnyel, sok-sok csalódással, sok könnyel és sok nevetéssel. 
          Aztán egy ködös reggelen, vagy egy szép alkonyaton váratlanul, vagy csak titkon sejtve, megdöbbenve arra ébred a lelkünk, hogy vége a nyárnak, vége az ősznek és itt van a Tél, amelyben már nincsenek randevúk, mert elhervadtak a virágok kint a mezőkön és bent a szívünkben egyaránt. 
          Ez a felismerés aztán eltöröl majdnem mindent abból, ami szép volt, amiért talán érdemes volt élni egy kicsit, mert ez a rémületes meglátás - minek is tagadnánk - már a túlsó partról érkezik, és azt súgja csendes szóval a lelkünkbe, hogy kezdjünk szépen készülődni a legnagyobb és legtitkosabb útra, amelyről nem lehet tudni, hova vezet, és egyáltalán az élethez tartozik-e még? 
          Ez lesz tehát az utoló randevúnk , amely az eddigiektől eltérően semmi belátható dolgot nem tár elénk, nem ad reményt, csak jön, jön valahonnan a végtelenből , és lehet, hogy nem ismert célja is maga a végtelenség.  
            Ez a kétség sugallta nekem ezt a kis verset, amit itt most leírok, mert ehhez az utolsó randevúhoz mindnyájan elérkezünk egyszer, és útközben hátha eszünkbe jut majd pár emlékeztető vagy a sorsszerűségre utaló mondata.

                                            UTOLSÓ RANDEVÚ.

                                          Hát ennyi volt, nincsen tovább,
                                          Lement a Nap, nincs folytatás.
                                          Indulni kell egy másik útra,
                                          Talán egy végső randevúra.

                                          A szívem ma csak erekkel átjárt,
                                          Hideg és már-már összetört márvány;
                                          S az éjszakáim így múlnak árván
                                          A régi álmaimra várván...

                                          S pirkadatkor, ha jő a hajnal, 
                                          Így leszek én egy bukott angyal;
                                          Reményét vesztett Sötét Sátán,
                                          Ki holt hitet hordoz meghajlott hátán,
                                          De félúton visszanéz párszor, 
                                          Hogy elbúcsúzzon a Menyországtól...  

                                                                                     PLAZMAHALMAZ.                                 

           Kezdetben ugye valának a helyhezkötött jobbágyok. Ezeket a reformkori jobbágy-felszabadítás - az érintettek nem túl nagy örömére - szabad parasztokká nyílvánította, sőt komoly területű saját jobbágytelkekkel "ajándékozta" meg őket.
           Az ajándékozás azonban nem okozott osztatlan örömet a volt jobbágyok között, mert földjük ugyan volt, de megművelni nem tudták, mivel szegényeknek a két kezükön kivül egyéb szerszámok nem igen álltak rendelkezésükre.
          Így - kényszerből - aztán megszületett a cselédség intézménye, amely a biztonságos jobbágysorhoz viszonyítva maga volt a pokol, az új osztály, vagy réteg számára.
          A szét nem osztott nagybírtokok túlnyomó része aztán megmaradt egészen a II. világháború végéig, amikor az újabb földosztás végleg megpecsételte sorsukat. A rengeteg sok kisbirtokos azonban megint majdnem úgy járt, mint a jobbágyfelszabadítás után, hiszen nekik sem volt a kapott földön kivül egyéb felszerelésük. Ettől függetlenül azonban - akármilyen rettenetes erőfeszítésekkel is - de megindult a falvakban a teremtő munka.
         Sohasem voltak azelőtt olyan igavonó kombinációk, mint ebben az időszakban.
         Egyáltalán nem volt ritkaság olyan fogattal való találkozás, amelyben egy rossz lovat egy öreg tehénnel fogtak össze, mert ezt tudták csak megmenteni a különböző hivatalos rablások elöl, amiket rekvirálásoknak neveztek.
         Volt aztán olyan is, hogy az új kisbirtokos magát és a feleségét, vagy ha voltak, akkor a gyerekeit is befogta a járomba, vagy a lószerszámba, kinek mi maradt meg az átvonuló harci alakulatok után.
         Szinte minden fantázia nélkül el lehet képzelni, hogy mit szenvedtek ezek az emberek, meg főleg a gyerekek, amikor egy-egy megrakott szekeret, vagy éppen egy ekét kellett elhúzniúk egész naphosszatt, hogy jövőre is legyen legalább egy kis kenyér, ha másból nem, hát kukoricából.
          Bizony ez így volt, ezt én magam is tanusithatom talán még egy kis ideig, és  akkor senkinek sem jutott az eszébe, hogy sztrájkolni kezdjen, vagy jártassa a száját egy kis nyugati pénzért, vagy egyéb segítségért,  hanem dolgozott mindenki erején felül, majdnem a megszakadásig, abban a hitben, hogy jövőre talán már másként lesz!
          És ha nem is a következő évben, de tíz rettenetes keserves év után valóban beköszöntött a falvakba a virágzás.
          Arról az eseményről, amelytől annyira féltek a falusiak, mint az ördög a szenteltvíztől, egy kevés év múlva már mindenki úgy beszélt, mint egy bekövetkezett csodáról, amely emberivé, sőt széppé tette a falusiak annyi szörnyűséget tartalmazó múltjának folytatását.
         Igen, a TSZ-ek kötelező megalakulásának tényéről van szó, amely miatt országszerte ezrek lettek öngyilkosok. Még a mi közepes falunkban is tudok két nagyszerű gazdáról, akik ezt az utat választották, mert az ő szavaik szerint inkább a halált, minthogy az általuk ismert legrongyabb emberek dirigáljanak nekik a jövőben! 
         Mert való igaz, a háború után azoknak a kezébe került a hatalom és a közigazgatás döntő része, akiket a falusiak azelőtt semmibe sem néztek, még munkára sem igen alkalmazták őket.
         De aztán szép lassan ezek az emberek is eltűntek az idő süllyesztőjében, és lassanként (igazán lassanként) kezdtek megfelelő emberek kerülni a megfelelő helyekre.
         Igaz, sokáig azért a falusi lakosság idegenkedett a "Jövevényektől", akiknek az volt a feladatuk, hogy szakértő módon irányítsák a még csecsemőkorban lévő közösségeket, és főleg azok célszerű ténykedését.
         Hozzáértésük aztán pár év múlva már meg is termelte a gyümölcsét, és majdnem mindenki kezdte jól érezni magát a bőrében. Igaz, dolgozni most is kellett, de hát az  igazi gazdálkodó ember, a becsületes falusi nép soha nem is tudott meglenni munka nélkül, mert akkor ingyenélőnek hitte volna magát.
         Most már nincs ilyen probléma! A mások által megutált újgazdagok,  a ki tudja honnan, milyen becstelen utakon üsszeharácsolt vagyonukat néhány munkanélküli, lehetőleg külföldi szerencsétlennel dolgoztatják meg, és esténként zsebből adnak nekik  egy kis kenyérre valót. Azt is inkább csak azért, mert hát holnap is nap lesz, és jó volna, ha a szezon végéig nem halnának éhen az éhbéren nekik dolgozó rabszolgák!
         De ez még csak a jéghegy teteje! Ami az ország népét teljesen felháborítja, azt a minden határt túllépő szemtelenségük jelenti.
         Mert mi a valóságos helyzet? A dolog nagyon egyszerű és szerencsére mindenki tisztában is van vele! Mert a "tisztelt" újkeletű nagybirtokosaink minden, még elfogadható határt túllépő, erkölcstelen magatartása jelenti az ellenük irányuló közutálat teljesen jogos okát.
           Az történik ugyanis, hogy nyáron, ha egy kicsit melegebb van, mint amit őexcellenciájuk még elfogadhatónak minősíthetne, vagy ha éppen nem akkor esik az eső, amikor ők azt óhajtanák, akkor gyerünk, menjünk az útszélekre, lehetőleg minél több embert felbőszíteni, másoknak minél nagyobb kárt és bosszúságot okozni. 
         Szóval, ha meleg van, az a baj, ha hideg van - ne adj Isten esetleg télen még hó is talál esni - akkor az a tragédia, ha egy kicsit több az eső az a baj, ha kevesebb, akkor az; szóval nem jól van sehogy sem! Ez mind ürügy az útak lezárására, hatalmas - az ország pénzéből vásárolt, légkondicionált traktoraikkal és kombájnjaikkal - felcsap mind utonállónak. 
          A köznép pedig még jól tudja, hogy mi jár az utonálló kapcabetyároknak, és ha az árokparti fákra most nem is lehet felhuzogatni őket, azért az ország népe nem felejt!  Nem felejti el, hogy abból a pénzből, amiből ezek az utonállók mindenütt gátolják a többi ember normális életét, mennyi szegény, valóban rászoruló embert lehetne egész életükre biztonságba helyezni.
         Na de hát jó szórakozás az, hogy az útmenti fák alatt hűvösölve, a magukkal hozott bográcsokba főzik a finom marha- vagy birkapörkölteket, isszák a jó hideg söröket, hiszen otthon dolgoznak helyettük a majdnem rongyos, ures zsebű és üres hasú rabszolgák.
         Ha aztán ezt a szórakozást már nem találják elegendőnek, akkor megrakatják dinnyével, paradicsommal - vagy mikor mivel - a mi pénzünkün vett vontatóikat, és irány Budapest! De rakományukat itt sem osztják ám szét a rászorulók között, hanem nagy hírverés közben ledöntik a betonra vagy az aszfaltra, hogy menjen mind minél jobban tönkre, nehogy egy éhes kis gyerek egy marék dinnyét is össze tudjon szedni, hiszen szegényke még az idén nem is kóstolhatta meg az új "földbirtokosok" termését.
          Pedig lehet, hogy az kis szerencsétlen egy új József Attila lesz majd valamikor,  aki az ilyen emberek miatt gyerekkorában bizony éppen úgy éhezett, mint most ezek a  mai utcagyerekek. 
          Na, hát ez lett a nem régen még virágzó - a világ által megcsodált - magyar mezőgazdaságból az újdonsült utonállók elképesztő ténykedései miatt, akik, nyugodtan mondhatjuk, oroszlánrészt vállaltak az ország tönkretételében!
          Remélem, hogy a Sors nem nézi majd el nekik a sok gazemberségüket és megfizet nekik érdemeik szerint!

                                                                                          PLAZMAHALMAZ.
         

          Ha nem is mindjárt az elején, de egy kicsit később majd kiderül az is, hogy miért kerültek a címbe azok, amik ott vannak, és hogy miért is kellett hozzájuk az idézőjel.          
          Azért nem mindjárt most, mert nem szeretném, ha a gázművek megorrolnának rám, amiért az ő számlájukkal nem foglalkozom, csak az áramszolgáltatóéval. Pedig hogy szóljunk róla, arra legalább annyi indok van, mint a másik cég ügyvitele esetében.
          Elég lenne, ha csak annyit említenék is meg, hogy kezdetben, amikor még nem volt mindenki a kapitalizmus kicsi vagy nagy híve, vagy leginkább áldozata, akkor az  elszámolási alap a mindenki által ismert és megértett, elfogyasztott gázköbméter volt .
          A felvirágzó kapitalizmusban azonban egyáltalán nem lehetett olyanba belenyugodni, mármint a szolgáltatónak, hogy minden partnere világosan értse meg, miért mennyit kell fizetnie! A köbmétert tehát minél előbb, minél távolabb kellett takarítani a köztudatból, hogy   a szegény páciensek még arra se emlékezzenek, hogy ilyen is létezett hajdanán a világon. Ezért aztán - bár a számlában benne van - de úgy megfosztották normális szerepétől, hogy jelenléte már fel sem tűnik a szegény analfabétának feltételezett ügyfeleknek.
          Nem szólhatunk azonban semmit, mert a Gázművek tisztán nevelési célzattal, a népesség műveltségi fokának növelése érdekében elhatározta, hogy annak fizikai elméleti tudását ő ingyen és bérmentve saját költségén megduplázza. 
          Erre a célra éppen kapóra jött - a köznép legnagyobb megdöbbenésére - egy olyan fogalom beállítása a számlába, amelytől a normális halandók majdnem infarktust kaptak, mert szegények azt hihették, hogy valamelyik másik bolygóról jött ez a papiros, ami túlságosan nagy örömet régebben sem okozott senkinek.
          Pedig akkor még hírből sem hallottak arról, hogy tőlük majd valamilyen Megajoule nevezetű marhaság segítségével rabolják mostantól fogva a pénzüket.
          Mert ugyan honnan tudhatták volna, hogy ez a gyönyörűséges "magyar szó" a Joule milliószorosa, ami viszont az Erg-nek a tízmilliószorosa, (magyarul: tíz a hetedikenszerese), és mindegyik energiát, vagy munkát jelent, még a régi fizikai CGS. egységrendszerből származva. Nem hogy akkor nem tudhatták, de most, hogy közben már eltelt vagy tíz esztendő, most sincs ezzel tisztában szinte senki.  De hát jó törvénytisztelő nép ez a magyar, fizet ez akkor is, ha fogalma sincs az okáról, és főleg a számlázás helyességéről.
          Igaz, a gázmérők most is köbmétert mérnek, de hát azt nem lehet olyan jól elbújtatva megszorozni valamilyen ismeretlen eredetű faktorokkal, amelyek (érdekes módon) mindig csak növelni tudják a végösszeget, csökkenteni sohasem!
          De hát végül is miért dorongoljuk le csupán a Gázműveket ezért a már említett, rafináltan meggyártott számláért, amikor ugyanez folyik minden orvosi rendelőben is.
          A különbség csak annyi, hogy ezeken az "elit" helyeken az "átrázás" módja is elitebb, mert itt aláiratnak veled egy A/4 alaku, telegépelt nyilatkozatot, amelyen elismered, hogy egy csomó gyógyászati műveletet elvégeztek rajtad. Igaz, ha az mind valóság lenne, akkor legalább egy fél rendelési műszak kellett volna elvégzésükhöz, te pedig kb. 10 percig vetted igénybe sablonos működésüket. 
           Nem lehet azonban ezért haragudni, mert az ilymódon megspórolt idők lehetőséget adnak arra, hogy szépen átsétáljanak egy másik rendelőbe, egy  kis finom, forró fekete mellett eltölteni a műszak másik felét. Igaz, ezt a gyógyítási ténykedést én nem írtam alá, de sebaj, mert majd aláírja az a páciens, aki  a feketézést ki tudta várni a hideg, vagy éppen fülledten meleg váróban.
          Szólni persze senki sem mer, mert a nem egyszer halált okozó műtéti beavatkozások és ide-oda küldözgetések miatt talán még egy orvost sem zártak be a neki teljes joggal kijáró dutyiba!  Sőt! Legtöbbször már másnap ismét folytatja ott, ahol tegnap abbahagyta a feketézést, meg a temető felé vívő út sikeres egyengetését.
          Most aztán, mielőtt túlságosan felbosszantom magamat, térjünk végre a címben szereplő témákra is, mivel azok -- kisebb jelentőségüknél fogva -- esetleg még nyugtatóan is hathatnak az ember idegeire, az említett nagyobb disznóságok sűrüjében. 
         Talán először vegyük elő a műszaki jellegű kifogásolni valómat, mert ez a téma egy kicsit azért közelebbről érint, mint a földrajz, amiről majd mindjárt szó esik.
         Akik ismerik az "automatika" fogalmát, azok többnyire azt is tudják, hogy "autómatika" nyelvtanilag nem létezik. A magyar nyelvben ilyen szó egyszerűen nem található! Viszont található - sajnos ismét csak ezt kell mondanom - a médiumok nyelvezetében, mert úgy látszik nincs olyan valaki ezekben az intézményekben, aki a bemondókat képes lenne megtanítani a magyar nyelv szabályaira.
         Pedig itt már nem arról van szó, hogy az illető bemondó születési hibájából kifolyólag "pösze", hanem egyszerűen nem tudja, hogy ő most milyen "zöldséget" beszél.
         Valamikor - talán a két háború között - a Tudományos Akadémia irodalmi, vagy nyelvhelyességi szakbizottsága (ki tudja, hogy akkor mi volt ennek a hivatalos neve), olyan döntést hozott, hogy  hosszú Ó-val ezt a szót csak az autó - mint közlekedési eszköz esetében szabad és kell írni. Minden más olyan összetett szóban, ahol csak előtagként szerepel az "auto-", ott az O betű csak rövid lehet. 
         Az AUTÓ tehát egy önálló főnév, amelynek ebben a vonatkozásban szinte semmi köze az automatikához, még akkor sem, ha az autó látszólag valóban "önmagától" pöfög és halad ezeken a jó útjainkon. 
         Jó lenne hát végre elérni annyit az érdekeltek esetében, hogy ezt a végtelenül egyszerű nyelvtani szabályt megtanulják, és lehetőleg ne bosszantsák feleslegesen az amúgy is rengeteg mérget lenyelni kénytelen szegény hallgatóságot.
          Maradtak még, szinte felüdülésnek a KŐRÖSÖK, vagy inkább a Körösök.
Mindig beleborzong egy kicsit a hátam, amikor hosszú Ő-vel hallom ugyanazokon a helyeken (ahol eddig is) ezeknek a szép kis folyóknak a nevét, pl. Feketekőrös, Kettős Kőrös, stb. 
          Mivel már előre mérgelődök, ezért ha tudom, rövidre fogom a mondandómat, már csak azért is, mert félek, hogy úgyis pusztába kiáltott szó marad az egész.
          Szóval arról van szó, hogy ezek a nagynak nem igen nevezhető, de rendkivül hangulatos kis folyók onnan kapták a nevüket, hogy a kanyargásaik közben néha majdnem szép szabályos KÖRÖKET alkottak a többnyire sík rónaság mezején. Márpedig a Kör az sohasem volt KŐR,  ha csak egyes városi affektáló hölgyecskék beszédében nem! 
         Hát kérek mindenkit, aki eddig talán ezt az eredetet nem is ismerte, hogy ne rontsa tovább se az én idegeimet, se a magyar nyelv szépségét. Mostanában van úgyis mitől féltenünk a nyelvünket, mióta a NYUGATI  HATALMAS  MŰVELTSÉGI SZINVONAL  ÁLDÁSAI  ÍGY ELÉRTEK  BENNÜNKET, előbb vagy utóbb teljesen tönkretéve azt a kultúrát, amit szent István  óta sikerült megőriznünk!

                                                                                                    PLAZMAHALMAZ.

           Szóval tegnap este az Ukránoknál tartottunk, mert országunk gázellátásába, ha akarnak, nagyon hatékonyan bele tudnak avatkozni. Igaz, minket most nem ez a szempont érdekel, hanem a gáz, mint anyag, sőt mint veszélyes anyag, meg aztán úgy is, mint érdekes fizikai tulajdonságokkal, és ennek megfelelően nem mindenki által ismert paraméterekkel  rendelkező valami.
           Bizony, ha jön egy gázszámla, legény legyen a talpán, vagy legalább is legyen elég sokrétű ismeretsége mind a fizikával, mind a gazdaságtannal kapcsolatban, hogy különösebb probléma nélkül eligazodjon nagyjából a számla "hieroglifáin". Ezek egy része persze direkt úgy van megkonstruálva, hogy a közönséges halandó ne lásson bele a kulisszatitkokba, mert akkor esetleg kifogásokkal él majd a szolgáltató vállalatnál, ami nekik   - bokros teendőik közepette - egyáltalán nem hiányzik.
          Viszont a médiában lakozó, vagy leginkább "bejáró" munkatársak nem kényeztetik el   a hallgató, vagy talán néző közönségüket azzal, hogy segítsenek megértetni velük a különböző egységek elnevezéseinek fizikai tartalmát.  Igaz, ez nem is képezi a hivatalos feladatukat, meg aztán a legnagyobb probléma az, hogy általában ők maguk sem értik.
          Az azonban mindenképpen elvárható lenne mindegyiküktöl, és még inkább a beolvasásra kerülő szövegek ellenőrzőitől, hogy legalább az alapvető fizikai fogalmakat ismerjék a munkájukkal kapcsolatban. Mert azt azért nem gondolhatják komolyan, hogy mindegy az, hogy mit fogok mondani, úgy sem érti azt ez a butácska  hallgatóság, ha én nem értem.
           Való igaz, hogy nem mindenki érti a különböző energetikai kifejezések mibenlétét,   de azért akadnak olyanok is szép számmal ebben az egyáltalán nem széles hazában, akiket felmérgesít az egymást gyakorta követő butaságok áradata. Mert az, hogy néha-néha valami nem stimmel a szövegekben, az betudható pl. bakizásnak is. De hogy ugyanazok a fogalmak rendszeresen tévesen ismétlődjenek, az már több mint bosszantó, mert vagy teljes tudatlanságot, vagy abszolute felületes munkavégzést feltételez.
           Ilyen állandóan ismétlődő dolog pl. a villamossággal kapcsolatosan a Kilovolt, a Kilowatt és a Kilowattóra felcserélése, ill az általuk képviselt fogalamak összekeverése.  Igaz, az egyik a másiktól nincs túlságosan messze, de azért egy kis odafigyeléssel legalább a felülvizsgáló "lektor" észrevehetné a bemondások felületességét, valóságtartalmának hiányát. 
           Azt tudom magamnak ajánlani, hogy jelenleg maradjunk csak ennél a három "micsodánál", mert azokra a téves kifejezésekre, amelyek gyakran elhangzanak imitt-amott, mindre úgysem tudunk sort keríteni. Erre sem idő, sem elegendő türelem nem állna rendelkezésünkre.  
           Akkor hát kedjük az elsővel. Ez pedig a Volt, ami az elektromos feszültség mérési egységét jelenti. Ezzel még sokan tisztában vannak, hiszen ez igazában egy mindennapi fogalom a mai világban. Az is nyilvánvalónak látszik a legtöbbünknek, hogy a Kilovolt, az a Volt ezerszerese, ami már elég tekintélyes feszültséget jelent. 
           De ha ezt a Kilovoltot szemrebbenés nélkül Kilowattnak mondják, akkor a tévedés egyáltalán nem  elhanyagolható, hiszen ez már villamos teljesítményt jelent.
           Ugyan ilyen nagyságu tévedés az is, ha aztán ezt Kilowattot azonosítják a Kilowatt-órával, ami viszont már villamos energiamennyiséget, vagy másképpen munkát jelent. Mert ugye azt illik tudni, hogy az energia és a munka az egy és ugyanaz a fogalom, csak az energia még el nem végzett munka, de bármikor elvégzetté válhat, ha pl. az ember úgy akarja.
           Ha tehát valaki eddig még nem tudta volna, akkor most rádöbbenhet arra, hogy a villanyszámláján miért szerepel a Kilowatt-óra, mint a fizetendő összeg alapja! Igaz, ezzel még nem biztos, hogy megértette a fizikai összefüggések mibenlétét, de esetleg kiváncsivá válhat ezekre a dolgokra, és már ez is eredménynek tekinthetö.

                                                                                               PLAZMAHALMAZ.

           Akkor, ha egyetértünk, folytassuk az IQ-val való játszadozásunkat, mert ez egy majdnem kimeríthetetlen témakör lenne, ha az ember ráérne vele többet és többször is foglalkozni.
           Most megint jó helyszínt kinál nekünk a Parlament, képviselőstől, mindenestől, meg   a különböző médiumok is, jónak éppen nem mondható szokásuk alapján.
           Azt az ember minden felháborodás nélkül tudomásul veheti, és általában úgy is veszi, ha valamelyik honatya vagy médiumos alkalmazott (vagy bárki más) nem ért a matematikához a 2X2 alapigazságán jóval túl is. De az már azért eléggé bosszantó, hogy ezt a messziről lerívó hozzá nem értést miért kell feltétlenül közszemlére kitenni, és ország-világ előtt az illetőnek talán még büszkének is lennie a tudományos képessége és képzettsége miatt.
Persze az igazság az, hogy neki szegénynek fogalma sincs arról, hogy most éppen milyen marhaságot mondott, ezért tényleg hihet a mondása igazságában és nagyszerűségében.
            Az egyik ilyen sokat, és főleg sokszor rosszul emlegetett fogalom a
"nagyságrendek"-kel kapcsolatos eszmefuttatás,vagy inkább fitogtatás.
            Mondjuk, van Pistának százezer Ft. havi fizetése, Jóskának  pedig kilencszázezer.
Egy harmadik személy ezt a tényt úgy adja elő, hogy a Jóskának "nagyságrendekkel magasabb a fizetése," mint Pistának.. És magában elgondolja, hogy őt aztán ezek most csak bámulni tudják, mert nekik fogalamuk sincs arról, hogy mi is az a nagyságrend, és ő most milyen magas matematikai tudásról tett tanubizonyságot.
            Pedig az igazság az, hogy neki nincs halvány dunsztja sem az említett fogalomhoz, amint az általa elmondottak  ezt világosan bizonyítják.
           Ott kell kezdenünk a problémával való ismerkedést - már persze csak annak, akinek  ez szükséges - hogy mi ugye, általában, a tízes számrendszerben gondolkodunk és számolunk.
          Na már most, a "nagyságrend"- et a 10 hatványai által meghatározott számok  alkotják. Nagyságrend-változásról tehát akkor beszélhetünk, ha a 10-nek a hatványai változnak.
           Például 10-től 99-ig nincs nagyságrend változás, amint pl. százezertől 900 000-ig sincs, mert a 100 000 és a 900 000 egyaránt a tíznek az ötödik hatványával fejezhető ki. Tehát a  100 000 az tiznek az ötödik hatványa, a 900 000 ezer pedig a tíz ötödik hatványának a kilecszerese. Ha még egy nullát írnánk a százezerhez, akkor már a  nagyságrend is változna, mert az egymillió a tíznek már  a hatodik hatványa.
           Az előző példában tehát a rendkivül okos matematikus csak azt mondhatta volna, hogy a Jóskának sokkal magasabb a fizetése, mint a Pistának.
           Na, de nem akarok én itt matematika órát tartani, csak annyit akartam csendben elsuttogni, hogy "aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul". Vagy azt is lehet mondani, hogy "ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!"
           Ezzel a matematikától egy árnyalatnyi távolság erejéig most búcsúzunk, mert nem távolodunk  messze tőle, csak a fizikáig. Már pedig ezek, amint azt tényleg a legtöbben tudják, elég szoros barátságban - mondhatni, rokoni, sőt majdnem testvéri kapcsolatban - vannak egymással.
           Ez abból is látszik, hogy ezen a területen talán még nagyobb ostobaságokat tudnak produkálni azok, akik úgy gondolják, hogy bennük egy Einstein, de legalább is egy Heisenberg veszett el, vagy él bennük most is vidáman virulva, igaz meglehetősen rejtve. 
           Azt el kell ismernünk, hogy a TV-hez viszonyítva a rádiók itt sokkal "többre képesek", mert többször hozhatják szóba a különböző fizikai fogalmakat, mint a nagyobbik, bár jóval fiatalabb testvérük. Ehhez elégséges egy-egy áremelés, vagy üzemzavar, vagy bármilyen egyéb változás, ami a nagy közönséget (általában kellemetlen hírként) érinti.
           A legtöbb ilyen természetű esemény persze leginkább az energiahordozókkal kapcsolatos, ezért a példáink nagyobb részét mi is innen importálhatjuk - ha pl az Ukránok nem zárják még addig el a gázcsapokat, és tudunk villamos energiát is termelni. (Már mint a számológépeink üzemeltetéséhez).
              Remélem, ilyentől mostanában nem kell tartanunk, így aztán holnap - ha minden jól megy - majd én is tovább üzemeltetem az én csodamasinámat.

                                                                                               PLAZMAHALMAZ.

            Az előző bejegyzésemben már megemlítettem, hogy az IQ az egyes emberek intelligencia-szintjének mérésére szolgáló faktor. Természetesen, ahogy az ég alatt semmi sem egészen tökéletes, ettől sem lehet ezt maradéktalanul elvárni. De azért elég sok mindent ki tud fejezni arról a dologról, amire kitalálták a rendeltetését.
            Vannak ugye kimondottan IQ tesztek, általánosak és célzatosak. Pl. előfordulhat, hogy egy munkakör betöltéséhez, vagy egy kocsivezetői engedély megadásához is megkövetelnek egy ilyen vizsgát, vagy vizsgálatot. 
           Ezek vannak ritkábban, de az már sűrün előfordul, hogy mi magunk tesztelünk le magunkban egy-egy illetőt, mert egyszerűen vagy bosszant a tudatlansága, (magyarul: butasága) vagy nagyon is meglepődünk a tudásának meggyőző nagyságú mértékéről. 
           Sajnos, ez utóbbiak vannak kevesebben a látóhatárunkon, nem is akármilyen arányban. A másik tábor több orrhosszal vezet még az olyan helyeken is, ahol pedig az
ember fel sem tételezné. 
           Van pl. az egyik tévé adónkon egy olyan műsor, amihez be lehet jelentkezni, ha
valaki éppen el akarja árulni ország-világ előtt, hogy ő és a vele együtt érkező társaság
tagjai milyen végtelenül primitívek, hogy finoman fejezzem ki magam.
          Szerencsére ennek megfelelően a műsorvezető hölgy sem rendelkezik az IQ magasabb régióival. Igaz, nincs is rá szüksége, mert a műsor szerkezete olyan, hogy annak lebonyolítása egyáltalán nem igényel különösebb műveltséget.
          Mindössze talán vagy 40-50 kérdésre  van szüksége, kb. ugyanennyi állításra, és már mehet is a műsor, ha idő előtt össze nem verekedik az egész dicső társaság. De annyi idő azért általában marad, hogy a műsorvezető megcsillogtathassa elenyésző IQ szinvonalát, és feltegye az első kérdéseket, nagyjából ilyen stílusban: 
        "Köszönöm neked Annamari, hogy eljöttél hozzánk. Légy szíves elmesélni nekünk, hogy milyen is a ti párkapcsolatotok, mert úgy tudom, hogy ezzel nálatok mostanában nincs  minden rendben". (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ennyi Annamari három Nagymagyarországnyi területen sem lenne, ha volna még ilyen lehetőségünk.)
           Van azonban néha olyan eset is, amikor az első kérdés nem így hangzik, hanem meglepő szellemesség csendül ki belőle, imígyen:
           "Köszöntelek Annamari, nem baj ugye, ha tegeződünk? 
            Ez a mondat nem azért "szellemes", mert valami eredetiség csillan meg benne, hanem azért, mert el van rejtve benne egy jó adag csalafintaság, aminek a lényege az, hogy   a tisztelt tévé nézők lehetőleg minél előbb essenek hasra az ámulattól, hogy ez a  műsorvezető talán sokkal fiatalabb lehet a vendégénél, ha még csak tegezni sem meri - szokásától eltérően - csak úgy "kutyafuttában".
            Folytatjuk még, csak egy kis türelemet kérek, ha valakit esetleg türelmetlenül érintene a mondandóm ideiglenes félbehagyása.

                                                                                          PLAZMAHALMAZ.

           Még hogy felsőfokon?! De egyben - ami már veszélyesebb - több milliós tanulótábor elött! Mert azok, amikröl eddig szó volt, és amiket ígéretemhez híven most folytatni akarok, bizony nyugodt lélekkel a butítás fogalmához sorolhatók. Akik velem egyetértettek, azoknak nem kell félniük, nem fogytam még ki az ilyen kirívó butaságok halmazából.
           Igaz, most egy kicsit más, de nem kevésbé érdekes területre rándulunk ki: a nyelvészetből főleg a reáltudományok világába, vagy inkább vegyesen; ide is egy kicsit, meg amoda is egy picikét.
           Most az elején talán maradjunk a szavak, szövegek, vagy kifejezések birodalmában. Nem lehet tudni, hogy miért, de időnként megjelenik a köztudatban, vagy a közbeszédben egy-egy olyan kifejezés vagy csak egy szó, amitől az ember idegei kezdik felmondani a szolgálatot. A legutóbbi ilyen förmedvény főleg a Parlamentben, a rendkivül éles eszüket bizonyítani akaró képviselőink szájából hangzik el gyakorta, a szörnyűséges, értelmetlen szövege pedig imígyen hangzik: "ha és amennyiben" ez és ez a feltételezés igaz..
          Meg kell vallanom, azért így folytattam, mert az én feltételezésem meg az, hogy az illetőnek nincs ki a négy fertálya, ha ugyan tudja, hogy ez mit jelent. Hát "ha és amennyiben" tudja, akkor minél előbb vonja le magáról azt a konzekvenciát, amit méltónak talál magához.
          A másik ilyen nagyreményű kártevője a magyar nyelvnek az a csodálatos tehetségre valló kitaláció, amely két azonos jelentésű szót helyez közvetlenül egymás mellé, hogy a normális embereket hadd üsse meg mielőbb a guta, "de azonban" lehetőleg azonnal! 
         Úgy döntöttem, ehhez a marhasághoz már kommentárt sem érdemes fűzni, mert valaki vagy megérti azonnal vagy nem, és ha nem, akkor lesz miért örülnie e sületlenség kitalálójának.
         Aztán itt van még két szó, amelyek virágkorukat élik, ki tudja miért. Az egyik az "annó", a másik pedig az "úgymond."
         Az elsőről a legtöbben valószinűleg nem is sejtik, hogy mit jelent, csak hallották valahol és hát a még náluk is butábbak előtt jól lehet vele tekintélyt szerezni. A második pedig "úgymond" száz esetben kilencvenkilencszer teljesen felesleges, mint ahogy ebben a mondatban sem lenne semmi keresnivalója.
          Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá azt az egyszerűnek látszó és mégis annyi bosszúságra okot adó problémát, ami abból áll, hogy a "tanult" egyének fele sem tudja megkülönböztetni a "helyiség" és a "helység" által meghatározott fogalmakat. Pedig az egész nem kíván egyetemi végzettséget, mégis a médiumokban ez a hiba is rengetegszer előfordul.
          Na, de ha a főnöküknek így is jó, én nem fogom most felvilágosítani őket a "nyelvhelyesség" titkairól. Majd valami alsótagozatos kisdiák egyszer csak figyelmezteti őket, hogy bácsi, vagy néni, ez így teljesen hülyeség!
          Mindez persze, amiről itt most többé kevésbé békésen, bár nem egészen indulatok nélkül beszélgetünk, szoros összefüggésben van az un. IQ faktorral, ami az egyének intelligenciájának mérésére szolgál. Kérem, ha lesz még türelmük, tartsanak velem a következő bejegyzésemhez is. Igérem, érdekes dolgokról lesz ott is szó.

                                                                                         PLAZMAHALMAZ.

          A címben a két felesleges "SZ" betű csak hibának tűnik a magányos "s"-ek helyett; de valójában szinte ezeké lesz a főszerep ebben a kis írásban.
          Velem együtt biztosan minden rádióhallgató vagy TV-néző honfitársamat elfogta már néhányszor a tehetetlen mérgelődés, amikor olyan beszédstílust kénytelen hallgatni az egyes bemondók szájából, amelyet az utcán egy átlagosan művelt embertársunktól is megmosolyognánk.
          De itt nincs a mosolygásnak helye, mert ők részben azért kapják a nem csekély fizetésüket, hogy legalább a magyar nyelv szavainak helyes kiejtését tanulják meg. Vagy ha erre alkalmatlanok, mert ilyen is előfordulhat, akkor ne a milliók által hallgatott médiumokban rontsák a mások hangulatát, vagy egyáltalán a levegöt, hanem menjenek el kisbírónak valamelyik falucskába, ahol a dobverés mellett még el lehetne viselni a beszédjüket. Igaz, ott is így kezdenék a mondandójukat, hogy "Kedvesz polgártárszak!", de ott talán tényleg csak mosolyognának, vagy röhögnének rajtuk egy jót.
           Itt a rádiók vagy a TV-k előtt ülve azonban nincs kedve az embernek sem mosolyogni, sem nevetni, csak és kizárólag mérgelődni. Hogy ne mérgelődne a szegény áldozat, akinek ezt a beszédet hallgatnia kell, amikor minduntalan az jut az eszébe, hogy ez a nő meg hogy az Isten csodájába kerülhetett erre a helyre? Mert hogy az ilyen "pöszén" beszélők szinte kivétel nélkül a szebbik nem képviselőiből kerülnek ki.
           A már említett áldozatok - már mint mi, a hallgatóság - azonban egyben arra is gondol, hogy hogyan lehetséges az, hogy mondjuk egy kőműves tanulónak is felvételeznie kell az iskolájába való beiratkozáskor, és legalább is annyit tudnia kell, hogy milyen egy tégla kinézete. Ennek a nőnek meg itt a mikrofon előtt úgy látszik nem kellett tudnia, hogy az "S" betű az nem azonos az "SZ"-el, ami ugye azért eléggé meglepő.
           Válság ide vagy oda, ott azért még nem tartunk, hogy az olyan intézmények, mint a rádió vagy TV-studiók egy-egy nyelvészt ne tudjanak foglalkoztatni. Sőt! Meggyőződésem, hogy azok nélkül nem is működhetnének, mert végül is egy ország vagy mondhatni néha egy fél világ nézi, vagy hallgatja őket. Tehát tökéletesen biztos, hogy van ellenőrzés a bemondók felvételekor, hogy azok megfelelnek-e a nem is olyan alapvető követelményeknek.
          De hát akkor hogyan lehetséges, hogy olyan beszédkészségű hölgyek kerülnek a mikrofonok közelébe, akiket azoktól messzire kellene zavarni, nem csak a halló, hanem a látótávolságon is kivülre?!
          Van az MR-1-es főadón pl. egy olyan női bemondó, aki   az összes írásjelre fittyet hányva olvassa be a pedig egészen biztosan helyesen leírt szöveget.
          Minden lelkiismeretfurdalás nélkül összeolvassa az előző mondat második felét a következő mondat első felével. Hogy hol van pont vagy vessző, az őt egyáltalán nem érdekli, a hangsúlyozás szabályaihoz fogalma sincs. Így aztán nem csoda, hogy az ember néha nem  is érti meg, hogy mire is akar kilyukadni ez a egyén, akinek -ha jól rémlik- valami Sz. Judit   a neve!. És ez már évek óta tart! 
          Mindig várom, hogy valami hozzáértő csak megúnja már az igazán dühösítő egyénieskedéseit ennek az alkalmazottnak,  de erre eddig hiába vártam. Az is lehet, hogy megvárják míg nyugdíjba megy, bár remélem, hogy ehhez már nem kell sok idő.
          Szóval, egyeneszen isztenkáromlász az, amit egyeszek a médiában megengedhetnek maguknak a beszédjükben. 
           Megigérem hogy még folytatni fogom háborgászomat, de most egy kisz dolgom akadt, amit szikeresen szeretnék elvégezni. aztán majd visszajövök és tovább beszélgetünk.

                                                                                 PLAZMAHALMAZ. 

            Először is meg kell állapodnunk abban, hogy a címben szereplő "országútak" nem holmi autósztrádákat jelent, hanem esetleg csak valamennyire makadámozott földútakat.
           Tudni illik itt még a 60-as évek elejéről van szó, amikor bizony a tényleges főútvonalakon kivül már annak is örülni lehetett, ha egy kicsit vékony, kicsit ragacsos, felébe-harmadába töredezett aszfalton gurulhatott szegény autónk. Igaz, a gurulás egy kis túlzással értendő, mert az inkább döcögésnek volt nevezhető a mai, oly sokat szidott útjainkon való haladási lehetőségekhez viszonyítva is.
          Még szerencse, hogy a kocsijaink is ezekhez az utakhoz voltak tervezve, és zokszó nélkül vették szegények tudomásul, hogy nekik ilyen sorsot jutatott az életük.
          Azt lehet tehát mondanunk, hogy országútnak neveztek minden útat, ami nem kimondottan földút volt, vagy amelyek nem egy-egy helység belterületén haladtak.
         Autóink meg szinte kivétel nélkül a szovjet ipar produkciói voltak, persze azokból sem volt százezerszámra, csak úgy mutatóba.  Az egyes vállalatok igazgatói,- ha nem volt túl jelentéktelen a vállalkozás - akkor kaphattak egy szolgálati kocsit. 
         Mind a kocsik számára, mind a gyártójuk kilétére nyugodt szívvel mondhatom, hogy szerencsések voltunk. Kevés volt a kocsi, de azok aztán strapabírók voltak. Akár három elegáns nyugati kocsi munkabírását is túlhaladta simán, mondjuk egy kis kék-piros-világos Moszkvics, amivel én is rengeteget jártam a különböző dolgaimat intézni a fél országon keresztül.
           Az utak minősége tehát nem sokat számított. Mentünk mi a kis moszkviccsal a Hortobágy zsombékos, feltúrt, esetleg felszántott talaján árkon-bokron keresztül, úgy, hogy a normálisan engedélyezett négy személy helyett egyszer pl. kilencen voltunk benne, egymás hegyén-hátán. Olyan még véletlenül sem fordult elő, hogy ezért a kis kocsi megharagudott volna, mert sohasem hagyott cserben bennünket.
           Kiérve aztán a kicsit normálisabb utakra, érezhetőleg nekividult, és a kisebb gödrökre már rá sem hederített.
           Hej, sok szép emlék fűz ahhoz a kocsihoz, de azt hiszem nem csak engemet, hanem mindannyiunkat, akiket az idők folyamán megkocsikáztatott.
           Egyszer pl. valahol Füzesgyarmat tájékán leengedték előttünk a sorompót, így várakozásra kényszerültünk. De nem csak mi, hanem a gyalogosok és a biciklisek is élvezhették ezt a kis pihenőt. Nem tudom miért, de ebben a helyzetben van valami érdekes, valami kis titokzatosság. Mintha a berobogó vonattal számunkra is érkezne egy meglepetés, amiről nem lehet előre sejteni, hogy az jó vagy rossz élményt tartogat-e számunkra.
           Most azonban nem a vonat hozta a meglepetést, hanem egy kis női bicikli, amelyről egy csodaszép, "keverék-bőrszínű" kislány libbent le tündéri könnyedséggel. 
           Az megint egy külön titok, hogy ezeknek a keverékvérű fiatal lányoknak a  legtöbbje mitől virul egy darabig ilyen csodálatos pompában, bár a genetikusok biztosan tudnak valamilyen magyarázattal szolgálni. Valószinüleg éppen ez a vérkeveredés az oka ennek a "titoknak". Az is igaz aztán, hogy éppen ők azok, akik arca legelőbb megráncosodik, még ha testük bőre meg is marad simának, majdnem a normális értékig és mértékig.
           Szóval a kis tündér pillangóként lelibbent a biciklijéről, amely cseppet sem illett őhozzá, mert az bizony eléggé megviselt állapotban leledzett, már ki tudja mióta.
           A kétkerekű jármű tőlünk alig két-három méterre szünt meg egyelőre gurulni a jövendő felé, tehát éppen hallótávolságban, anélkül, hogy kiabálni kellett volna, ha a gazdájával szóba akartunk állni.
           A kocsi jobb hátsó oldalán - tehát a hátam mögött - Lajos bóbiskolt egészen addig, amíg a sorompós megállás kizökkentette ebből a nyugodalmas állapotból. De aztán pár pillanat elegendő volt ahhoz, hogy teljesen magához térjen, talán egy kicsit túlságosan is, amint mllette, túl az ablakon, megpillantotta a kétkerekű tündérlányt. 
          Nem is tétovázott egy jottányit sem, máris akcióba lendült, és lehúzta az elválasztó üvegfalat, hogy szóba elegyedhessen a tüneménnyel, ha már ilyen szép ébredésben részesült a félig alvás enyhe bódulatából. 
          Lajosról tudni kell, hogy nagyon szemrevaló fiatalember volt, ragyogó szőke hajjal, sudár alakkal, amiből azonban jelenleg semmi sem látszott. Mivel azonban hozzá volt szokva a sikerekhez, ezt egyáltalán nem tekintette hátránynak az új ismeretség megkötésében.
          Álmosságnak már nyoma sem volt a hangjában, amikor kiszólt az ablakon, teljes nyíltsággal, tiszta "magyarsággal" téve fel a kérdést a kislánynak, hogy na, hát akkor csinálunk valamit vagy nem? Ezt persze csak én mondom most igy, mert hogy ő mit mondott "magyarul", azt mindenki kitalálhatja egy egészen kevés fantáziával.
          A biciklis kislány azonban még csak meg sem lepődött a semmit sem teketóriázó kérdésen, hanem két lépéssel közelebb jött, és egy pillantással felmérte a kocsi belsejét. Gyorsan elszámolt négyig, mivel ennyien voltunk, aztán nyomban közölte, hogy négyen momentán sokan vagyunk az akció lebonyolításához, mert mindjárt itt a vonat, és ha az negyed óra múlva tovább indul, akkor ő már azon fog utazni új kalandok elébe.
          Ebben az egészben nem az az érdekes és majdnem megdöbbentő, hogy teljesen váratlanul milyen helyzetek állhatnak elő az útak mentén, hanem az, hogy egy fiatal, nagyon szép nő ahelyett, hogy kikérte volna magának az egyértelmű felszólítást, csupán arra hivatkozva utasította azt vissza, hogy sajnos, most nincs rá ideje.
          Meg kell hagynunk, Lajos sem keseredett el túlságosan, csak felvilágosította a nem ráérő hölgyecskét, hogy hiszen ennél jobb kalandot úgy sem talál már máma, aztán szépen felhúzta az ablakot, és ezzel az ügyet a maga részéről befejezettnek nyivánította.
          Bizony ez már régen történt. Azóta biztosan elhervadt az a szép virágszál is, meg aztán nem is igen válogathat már a különböző kalandok között, pedig ma már van kocsi bőven, sőt túlságosan is bőven az országútakon.
          Csak mi nem vagyunk már ott, hanem várjuk mind a négyen azt a percet, amikor végleg lehuzzák nekünk is a sorompókat, mert bejön az utolsó vonat, amelyre fel kell szállnunk, és mennünk kell vele egészen a végállomásig.

                                                                                      PLAZMAHALMAZ.

          Bizony, a két szó - bár alakra majdnem teljesen megegyezik, -  mégsem ugyanazt jelenti. Vannak ugyanis valódi koldusok, akik azonban nem biztos, hogy koldulnak, és nem egyszer találkozhatunk ennek az ellenkezőjével is. 
          Igaz, ránézésre nem lehet hirtelen eldönteni, sőt lehet, hogy még hosszabb ideig való találgatás után sem a helyes eredményre jutunk, de próbálkozni azért lehet, már csak az esetleges sikerélmény kedvéért is.
          Az igazi koldusok egyik ismérve lehet a kéregető hely állandósága. Ezen a helyen az ottani koldus vagy koldusok szinte törzsvendégnek számítanak, ezért az őket már ismerő arrajárók is szivebben nyúlnak a zsebükbe egy kis alamizsnáért.
          Persze itt tényleg lényeges az "ismeretség", mert akadnak szép számmal a valódi koldusok között is olyanok, akik csak arra várnak, hogy összegyűljön a zsebükben a kis- vagy nagyfröccsre való valuta, aztán már usgyé, szaporázzák is lépteiket a megszokott kocsmájuk felé, ahol ők aztán megint csak törzsvendégnek számítanak. 
          Ezzel ellentétben azonban a legtöbb igazi koldus nem a mindennapi innivaló kedvéért könyörög, hanem a mindennapi kenyeréért. Ezek azok, akik tényleg a lét és nemlét határvonalán tengetik életüket, vagy már gyerekkoruktól fogva, vagy mert később futott teljesen vakvágányra az életük. Ilyenek főleg a testi fogyatékosok közül kerülnek ki, ha nem tudnak valamilyen ellátó intézetbe kerülni, vagy ha már voltak is ott , nem tudták elviselni az ottani élet zártságát, és inkább választották a "szabad" nyomorúságot.
          Aztán vannak azok a "koldusok", akiket nyugodtan nevezhetünk "álkoldusnak", mert egyébként a "zárolt" vagyonuk akár a több milliót is elérheti. A címben ezeket neveztem "koldulóknak", akik szinte passzióból koldulnak nem kényszerből, hiszen mindent megvehetnének maguknak, amit csak szemük-szájuk megkíván. Már valamelyik rádióban is hallottam, hogy ezt vagy azt a koldust, amikor otthonában holtan találták, egyúttal az ágyában több mint három millió Ft.-ot is felfedeztek, amiről senki sem tudott.
          Az ilyen álkoldusokat nem a ruházatuk alapján lehet megkülönböztetni a tényleges koldusoktól, hanem az arcuk és a testük állapotáról. Ezek arca nem megviselt, testük nem csontsovány, a ruházatuk is inkább csak azért van egy kicsit elhanyagolva, hogy a pénzbeszedés esélyét ne rontsák el a megjelenésükkel. Ha meg már szóbaálltak veled az adomány lefizetése miatt, akkor ezek nem 10-20 Ft.-ot kérnek ám, hanem 2-300-at.       Mindig tudnak valami indokot, ami az ottani környezethez illik. Pl. állomás környékén az biztos, hogy utazni való kedvük volna, dehát Istenem, az a kis pár száz Ft. hiányzik a menetjegy árából. 
          Az ilyen alakoknak lelkiismeret furdalás nélkül meg kell  mondani, hogy ha hiányzik, akkor azt a távolságot, amelyre ez éppen elég, nyugodtan gyalogolja le, mert úgy látszik, elég jó erőben van ahhoz, hogy ezt megtehesse. Erre aztán nem szólnak semmit, de a nézésük elárulja, hogy hova kivánnak téged, amiért átláttál a szitán velük és utazásukkal kapcsolatban. 
          Elég az hozzá, hogy nagyon vigyázni kell, mert ott rázzák át az embert, ahol nem is gondolja, ha nincs eléggé résen, és nincs kellő emberismerete. Hiszen annyi van ezekből a rosszhiszemű tarhálókból, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, miközben a dolgot rendkivül nagy ívben és nagyon jó érzékkel mindig sikeresen elkerülik. De ez nem is csoda, mert a koldulással munka nélkül összeszedik a feltételezett munkájukért járó munkabér sokszorosát.
          Vigyázzunk hát kedves, becsületes embertársaim mindig arra, hogy ne engedjük magunkat kiröhögni az ilyen semmirevaló, becstelen személyektől, hogy legalább  önmagunk előtt  ne kelljen szégyenkeznünk!

                                                                                      PLAZMAHALMAZ.

           Ez a "rejtély", amiről már szó volt és amit majd most is röviden összefoglalok emlékeztetőül, valahogy úgy oldódott meg, hogy ezzel a "megoldással" nem igen tudok mit kezdeni.
          A nyár elején, talán júniusban hallottam egyszer véletlenül az Izraelita egyház rádiós félórájának műsorát, amiben a "prédikátor" megemlítette, hogy a zsidóság naptára ebben az évben az 5769. évet mutatja. Én ezzel a számmal nem tudtam mire menni, mert nem ismerem azt a történetet, amitől kezdődik az időszámításuk. Nevezzük ezt az évet a nulladik évnek, amiről ők egészen biztosan tudják, hogy akkor mi volt az időszámításuk indításának okozója.
          Mivel nagyon sokan vagyunk olyanok, akik a történelmet azért elég jól ismerjük, megállapíthatjuk, hogy a bibliai Ószövetség valóban jórészt már tudományosan és régészetileg bizonyított tényeket is nagymértékben tartalmaz.
          Ilyen pl. az a meglepő tudományos felfedezés, hogy a vízözön igen is létezett, mégpedig a geológiai tudományág tanúsága szerint. Még meglepőbb azonban az a felismerés, hogy a Vörös tenger valóban szétnyílt egy kis időre, kb. a zsidóság Egyiptomból való menekülésének idején, mégpedig a Földközi tenger " vízszintjének "rakoncátlankodása" miatt. E szerint tehát elképzelhető, hogy a zsidók tényleg "száraz lábbal" tudtak átkelni a kiapadt tengerfenéken. Aztán mintha olyant is hallottam volna valamikor, hogy a bábeli torony helyét, vagy maradványait is sikerült megtalálni a lelkes keresőknek.
           Legújabban azonban egy még érdekesebb hír is bejárta a világot, amely szerint Nóé bárkájának maradványaira is lehetséges, hogy rátalál a régészet fanatikus kutatási készsége és tudása.
          Hát ennyi jut hirtelenjében az eszembe abból a sok történetből, ami az Ószövetséget és a bizonyított történelmet összeköti. Ezek közül azonban nincs egy olyan sem, amely a már említett számot a zsidó naptár kezdőévének predesztinálná.
          A "megoldás" aztán teljesen véletlenül és váratlanul ért, mert a múlt vasárnap pontosan akkor kapcsoltam be a rádiót, amikor megint a zsidó félórás istentisztelet ideje volt. A szertartás szónoka éppen azt említette,- ahogy fél füllel hallottam - hogy talán valamilyen ünnep van most a naptár szerint, - lehet, hogy éppen újév - mert most van annak az 5770. évfordulója, hogy Isten az első emberpárt megteremtette. Az évszám egyezett az általam már a nyáron ismerttel, bár eggyel megnövelve. Hát mit mondjak? Én pontosan erre a dologra voltam kiváncsi a nyár óta, de arra nem számítottam, hogy ilyen váratlanul kapok a kérdésemre feleletet. Ez az időpont tehát a zsidó naptár nulladik éve. 
           Ez a válasz azonban engem egyáltalán nem elégített ki, hiszen ennél az időpontnál több ezer évvel régebbről már ismerünk értelmes emberek által készített mindenféle eszközöket, építményeket, stb.
           Én legalább is olyan válaszra vártam, ami mondjuk arról szól, hogy az Isten és a zsidó nép között akkor köttetett meg az a szerződés, amelyről a Biblia beszél, és amelyben Isten Választott népévé nevezi ki a zsidóságot. Ennek a szerződésnek állítólag kézzel fogható nyoma is maradt, amit aztán a zsidók a legszentebb helyen, a Frigyládájukban őriztek, és ami aztán később valahova eltűnt! A zsidók a Frigyláda keresésével azóta sem hagytak fel, és nem is fognak sohasem, hiszen az perdöntő bizonyíték lenne az ő népük kiváltságos jogaira.
           El kell ismernünk, akár megtalálják a Szövetség eredeti példányát frigyládástól, mindenestől, akár nem, a zsidó nemzet mindenképpen különös helyet foglal el a világunkban.
           Elég, ha csak arra a rengeteg tudósra, művészre, híres politikusra vagy gazdasági szakemberre gondolunk, akik teljesítményeikkel és számarányukkal teljesen kiemelkednek jelenlegi világunk működéséből.
           Ezért aztán nem értem, hogy miért nem módosítanak az álláspontjukon a racionális érveknek megfelelően. Miért nem vesznek példát mondjuk a római Szentszék rugalmasságától, amely a tudományos fejlődés elején még az inkvizíció eszközeitől sem rettent vissza, azóta azonban már lemondott az eredeti merevségéről. 
           Hol van már Galilei, Kopernikusz vagy Kepler tanainak tagadása, hol van a geocentrikus világkép megmásíthatatlan törvénye, és sok minden más is, aminek létjogosultságát túlhaladta a tudomány?! Ezt az utat járva, a zsidóság is - hitének megtartása mellett - még nagyobb elismerést szerezhetne, az így is meglévő dicsőségük mellé!
                            

                                                                                          PLAZMAHALMAZ. 

          És nem csak kivül a világban, hanem bent a lélekben is! Már persze csak azokban a lelkekben, amelyek fogékonyak a változásokra, akár kellemesek ezek, akár nem kivánatosak.
          A legtöbben olyanok vagyunk, akik nem örülnek a szabadságos szépség múlásának, mert akárhogy is nézzük, az Ősz már nem az örömteli szabadság hordozója. Benne már sok a korlát, a tiltás, az át nem ugorható szakadékszerű határvonal.
          A Nyár az nem ilyen! Akkor érzi az ember a Élet kiteljesedését, a Tavasz igéretének bekövetkezett valóraválását, és egy jó darabig eszébe sem jut, hogy rövidesen fogynak majd a nappalok, és eleinte alig észrevehetően fájni kezdenek szivünkben a növekvő esték.
          De ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, ami a lélekben játszódik le, ahogy Ady is mondja mindenről lemondó szomorúsággal a hangjában, mert megérinti a tudat, hogy az élet ősze után már csak az elmúlás következhet.
                              "Ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték,
                               Úgy fáj egyre jobban az eljátszott öregség." 

           Nem tudom, hogy ha nem ez a vers jutott volna az eszembe, akkor az "eljátszott" kifejezés  helyességéről meg lennék-e győződve?  Hiszen az élet késő őszén annak lehet a jó, aki úgy érezheti, hogy módjában volt végigjátszania az életét.
          Persze, elég hozzá egy pillanat, hogy az ember megértse, Ady azokra a "játékokra" gondol, amelyek önemésztő módon tesznek látszólag széppé körülöttünk mindent. Ezeknél a játékoknál az ember hiába érzi, sőt tudja, hogy most olyan szerencsejátékba fogott, amelyben csak veszíteni lehet, de ezt mégsem hiszi el, mert látszólag még messze van a játék vége! Amikor meg eléri azt, hogy a tudás felülkerekedik a hiten, akkor már minden késő!
          Egy hete elmúlt Kisboldogasszony, vagy másképpen Kisasszonynapja, ami a szülőfalum búcsújának ünnepe. Valahogy nálunk ettől a naptól ténylegesen is ősziessé válik a hangulat, még akkor is, ha az idő ezt nem jelzi hivalkodó módon. Pedig hát igazán tudomásul kell vennünk, hogy eljött az ŐSZ. Szeptember van a naptárban, de lehet, sőt majdnem biztos, hogy a mi korosztályunk életében meg már itt ácsorog a kapuban a December!
          Ilyen hangulatban aztán megszállja az embert a saját sorsa feletti sajnálkozás, és nem tehet róla, de ilyesmiket vet papírra, mint ami itt is következik:

                                                     KÉTELY.

                                          Komor tájra, romos házra
                                          Szomorúan néz szemem,
                                          Hullt virágra, múlt varázsra
                                          Mindig fájón emlékezem.

                                          Kihűlt vágyra, hideg ágyra
                                          Sóhaj száll át lelkemen,
                                          Tán hogy voltam, - s nem csak holtan,
                                          Már inkább csak sejtelem.

                                          Virágszirom gyermeksíron
                                          Megtépázza a hitem,
                                          Mert a világ, az a Túlsó,
                                          Lehet, hogy csak egy koporsó...

           Hát ez bizony már nem játék! Ez már egy olyan határvonal, ahova egyszer mindegyikünk elérkezik, és itt és most, és egyáltalán a határvonalnak ezen az oldalán fogalmunk sem lehet arról, hogy a túlsó oldalon lehet-e majd még játszanunk?! 

                                                                               PLAZMAHALMAZ.

           Ami azt illeti, ez a "haditudósítói" próbajátszadozás nem nagyon jól sült el szegény költőnknek, mert ennek köszönheti aztán a hosszú barguzini nappalokat és éjszakákat.
           Egyesek felhánytorgatják szegénynek, hogy miért nem folytatta a versírásokat ott messze Szibériában is. Mások - úgy mondják - bizonyítani tudják, hogy bizony néha írogatott valamicskét. Állítólag van egy verse, ami ott született, és az kimondottan az "Egy gondolat bánt enegemet" c. nevezetes versének a logikai folytatása. Ezekről azonban semmit sem tudunk, a szóbeszédeken kivül.
           Végül is nem nagyon lehetne csodálkozni, ha azon a teljesen ismeretlen helyen, és gyökeresen megváltozott körülmények között egyetlen sor leírására sem lett volna kedve és tehetsége.
           Talán még olyan valaki sem volt a környezetében, aki egy szót is tudott volna magyarul, ő pedig egy jó ideig biztosan nem értett oroszul, még ha elfogadjuk is a szláv származását. 
           Én pl. azt sem tudom, hogy megnősült-e vagy sem azalatt a talán 19 év alatt, amit ott még kiszabott számára a Sors. Bár a szóbeszéd mintha ilyesmit rebesgetne, de ez már tényleg teljesen bizonytalan, mondhatni "pletykaszintű" mendemonda. 
           Na, most még beszélgessünk egy kicsit az itthoni Petőfi-kultuszról, aztán már tényleg abbahagyom ezt a hosszúranyúlt históriát.
           Amint eddig is érezni lehetett az elmondottakból, én egyáltalán nem dicsőitem őt úgy, ahogy az iskolai tankönyvek az alacsonyabb szintű évfolyamokon. Költői nagyságát messze az említettek mögé helyezem, aki ügyesen kihasználta a helyzet adta lehetőségeket, sőt  jó érzékkel meglovagolta azokat.
          Ne legyünk azonban igazságtalanok, hogy csak Petőfit szapuljuk, bár ennek valójában az az oka, hogy ezek a kis írások elsősorban róla szólnak. Nem kell azonban "félteni" a többi agyon magasztalt un. "márciusi ifjakat", mert ők sem maradtak le Petőfi mögött egyes dolgokban.
          Ilyen dolognak tekinthetjük pl. a kocsmai szintű ivászatokat, még akkor is, ha azok egy része előkelőbb mulatókban történt. Talán Vajda Jánosné mondja el emlékiratában, hogy ő saját szemével is látta ezt a túldicsőitett társaságot külön-külön és együttesen is úgy berugva, hogy a WC-re is csak a falak támasztékának segítségével tudtak kijutni. Na, ha ő csak egyszer látta is, ebből szinte rágalmazás nélkül általánosítani lehet, hiszen ő nő létére nyilván nem vehetett részt ezeken a dáridókon. Ez a "látomás" - ha jól emlékszem - nem a Pilvax-ban volt, hanem talán a Kárpátiában, ahol kb.110 év múlva én is rengetegszer rmegfordultam, lévén ott az egyik nagy  emeleti helyiségben az egyetemi menzánk.
          Az biztos, hogy az említett ifjak ottani, valamikori "dicsőséges ténykedését" az étterem semelyik részében sem örökitette akkor meg a legapróbb emléktábla sem, éppen úgy, mint ma a több, mint egy évszázaddal későbbi egyetemi ifjúság éhes sorbanállását az emeleti lépcsőfeljárón.
          Pedig hát ezek a fiatalok, - már mint mi - bizony legalább olyan hősies forradalmat csináltunk, mint Ök, a régiek. És mi közülünk alig pár hét vagy hónap múlva nagyon sokan vesztették életüket a magyar szabadságért, ami a "márciusi ifjakról" nem igazán mondható el. Az más kérdés, hogy innen visszanézve, a mai állapotokat figyelembe véve, nyugodtan, vagy inkább teljes nyugtalansággal megállapíthatjuk, hogy minden áldozatunk hiába valónak, sőt majdnem bűnös hibázásnak bizonyult. Igaz, akkor egyikünk sem ezt akarta, ami aztán   1989-ben bekövetkezett a rengeteg régi áldozat majdnem teljes  feladásával. 
          Nekem, és még nagyon sok magyar embernek, főleg akik már 56-nak is élő tanúi voltak, az is nagyon furcsa, hogy nincs egy valamire való falucska vagy kisváros - a nagyobbakról nem is beszélve - ahol ne lenne a főutca, vagy valamelyik jelentősebb tér Petőfiről, vagy főleg Kossuthról elnevezve. (Az utóbbiról, ha lesz még időm, majd külön is beszélni akarok, mert az ő szereplése aztán szintén megér egy misét. Ígaz, - kimondottan egy gyászmisét!  ami talán tényleg dukál egy levitézlett gyászvitéznek.)
          De most még arról van szó, hogy hol vannak azok az emlékművek, vagy legalább is emléktáblák, amelyeket az 56-os hősök is legalább úgy megérdemelnének, mint az 1848-as szabadságharcosok? Bár így ez sem igaz, mert általában nem a szabadságharcosoknak készülnek különböző emlékművek, hanem azok "vezéreinek", akik a teljesen biztonságos "kávéházi bunkereikből" irányítják a szegény beosztottakat, hogy 
                        "Fel, fel vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára!"
aztán nyugodtan eliddogálnak a fehér asztalok mellett, élvezve a nagy népszerűség dicsőségét. 
            Mert a nép olyan! Kell neki egy-két "vezér", akik belehajszolják a tudatlan tömegeket a borzalmakba, aztán a legtöbben közülük szépen kifarolnak a védett országokba, ahonnan nem lehet őket bírósági ítélettel, vagy éppen kötéllel sem hazacibálni. Pedig sok közülük megérdemelne egy kis nyakravalót, az új tipusúak közül, amelyek nem cifrák ugyan, de jó szorosak. Ugye ismerősek e szép szavak, hiszen éppen a főhősünktől származnak.
Igaz, alig pár éve csak, hogy egy mostani fiatal "Titán" (politikusunk?) kötelet ajánlott minden magyarnak, akik az ő magasztos eszméivel nem voltak elégedettek!!!  Akassza fel magát!             Érdekes módon aztán mindig akad is egy-egy néptribun, aki bolonddá tudja tenni a     szegény népet, és igérget olyan hévvel minden szépet és jót a jövőre nézve, - a semmiből -, hogy attól még a fél lábbal már a sírban lévők is elmennek rászavazni erre a demagóg demokratára. Csak aztán amikor rájönnek, hogy hohó, hát nem erről volt ám szó kiskomám, akkor értik meg, hogy már megint becsapták őket, de akkor már késő minden kisöreg, eső után köpönyeg.
           És ekkor a nagy szószátyárt már nem is érdekli semmi, jöhet bármilyen jégeső, ő és bandája már tökéletesen védett helyen csücsül. Igaz, nem valamelyik börtönben - egyelőre - hanem a Parlament díszes padsoraiban, ahova ugyan be sem muszáj járni, csak úgy elvétve, néha-néha, mert a sok milliós fizetések így is, úgy is dukálnak. Ha pedig nincsenek ott az elegáns helyükön, akkor legalább kevesebbet ártanak ennek a szegény országnak. Igaz, egyesek olyan tehetséggel bírnak közülük, hogy a külföldi kirándulásaikon is tudnak ártani annyit, vagy talán még többet a hazájuknak, mintha itthon rontanák a levegőt.
            Na, jól elkalandoztam az eredeti témától, de hát van az úgy, hogy az embert elfogja a szókimondás ördöge, és kikiabál akár a pokol fenekéről is, ahova szeretettel odavárja azokat, akikről most szó volt.
            Pedig hát azokról az emlékművekről akartam eredetileg néhány keresetlen szóval jajongani, amelyek még meg sem születtek, és úgy látszik, nem is nagyon töri magát egyik híres népvezér sem, hogy na, gyerünk hát, lássunk már egy ilyent is, mert megérhetjük, hogy nekünk lesz előbb emlékoszlopunk, mint azoknak, akik egy oszlop helyett egy mauzóleumot is megérdemelnének.
            Az aztán megint igaz, hogy egyáltalán nem irigylendők szegény szobrászművészeink, ha meg kell mintázniuk mondjuk Petőfi Sándor életnagyságú alakját és fejét. Sokszor elnézem, hogy milyen kitünő képzelőerővel rendelkezett ez, vagy az a szobrász, hogy olyant tudott alkotni, ami még véletlenül sem hasonlít  az igazi, valamikori Petőfire.
            Pedig egészen bizonyos, hogy amióta ismerjük a költőről készült valóságos képet, azóta már csinálhattak valahol egy új szobrot is. De ha van ilyen, azt talán szépen elbújtatták, hogy azt ne mondjam, eldugták, mert az nem lehetséges, hogy az előző, most meglévő  csodálatos, adoniszi szépségű alak és férfifej mellett, vagy helyett most megjelenjen egy - enyhén szólva is elfuserált fejű - férfialak. 
            A jelenlegi Petőfi szobrainkról ugyanis csak azért tudható, hogy kit ábrázolnak, mert a talapzatukra gondosan rávésték a nevet, nehogy valami félreértés folyamán még - mondjuk- Sobri Jóskára gondoljon valaki.
            És ezt most nem gúnyolódásképpen mondtam. 
            Sobri Jóska ugyanis a származását tekintve nemes ember volt, a "szakmájában" pedig legalább olyan hírnévre tett szert, mint költő barátunk a sajátjában. Kinézetre valódi férfiszépségnek számított, akinek látásától megdobbantak bizony még az előkelő hölgyek nem betyárnak szánt szivecskéi is. 
            Hát ennyi szép tulajdonság vagy adottság meg is illet egy olyan haramiavezért, aki egyrészt (a Bakonyban) majdnem ott volt otthon, ahol én, másrészt lovagias volt mindenkor, ámbár a Parlamentben nem igazán volt otthonos! Pedig ott aztán igazán találhatók mindenkor haramiavezérek, ha nem is lovagiasak. 
            Azt hiszem most már igazán itt az ideje ettől a meseszerű valóságtól elbúcsúznom, de arról nem mondok le, hogy ne remélhessem a jelenlegi homályos rejtély mielőbbi megfejtését, mégpedig a valóságnak megfelelő módon. Hátha lesznek majd rövidesen olyan hozzáértő tudósok, akiknek az igazság a legfontosabb szempont a munkájukban. 

                                                                                PLAZMAHALMAZ.   

          Most, hogy a temetővel kapcsolatosan már sok mindent megbeszéltünk, néhány szót mondanunk kell arról is, hogy végül is mi a magyar emberek  véleménye arról a személyről, akinek a földi maradványainak megtalálása ekkora felfordulást okozott. 
         Persze mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy ami ma él az utókor nagy részében, az leginkább az iskolai tanulmányaik eredménye képpen olyan, amilyen. 
         Igen, de milyen? Hát erre a kérdésre legegyszerűbb lenne azt válaszolni, hogy ez bizony a meginterjuvolt személy intelligenciájától, általános műveltségi szinvonalától függ elsősorban. Na, meg aztán nem utolsó sorban az illető életkorától is.
         Mert ugye, egy elelmista, vagy most persze egy általános iskolás korú gyerek, aki ismeri már talán a "János vitéz"-t, vagy akár a "Pató Pál úr"-at is, na meg leginkább a "Talpra magyar"-t, az azt hiszi, sőt nyugodtan el is mondja a bárkinek, hogy Petőfi az aztán költő volt. Olyan párját ritkító költő, amilyen talán a nagyvilágon sem igen található még egy! 
         Na, hát ezt mondják a kisdiákok, mert ezt etették meg velük. Persze nem otthon a szüleik, hanem a tanítóik az iskolában, de ezek közül sem mindegyik. Ki így, ki úgy! Már aszerint, hogy melyikükbe mennyi irodalomértés szorult bele talán még az előző életében, vagy a két élete közötti időszakban, ha ilyen egyáltalán létezik.
          Volt egyszer, még jól a mult század elején, meg az előtte lévő század végén egy valóban nagynevű, és főleg nagy tudású irodalmárunk. Ez eddig úgy hangzott, mint egy mese, pedig ez igaz volt, akármilyen hihetetlen is ez a mai irodalom- és irodalomtudomány nélküli világunkban. Mert most valami ok miatt az számít irodalomnak (főleg versnek), ami vagy teljesen érthetelen és semmitmondó, vagy olyan gyerekmese színvonalú, mint éppen azok az irományok, amelyeket a barguzini költőbarátunk is 90%-ban produkált.
          A prózában persze más a helyzet. Ott az a lényeg, ami nélkül nem is érdemes nekifogni semmilyen írásnak, hogy vagy mindjárt az első oldalon ájuljanak egymás karjaiba a szex mámorától a szereplők, vagy legkésőbb (az előjáték hosszától és minőségétől függően) a 90. oldalig bezárólag, de akkor aztán kötelező érvénnyel. Igaz, az ilyesmiből egészen biztosan nem fog kisülni mondjuk egy "Háború és béke", legfeljebb egy korántsem várt, és már előre elátkozott gyerek.
          Most már igazán ideje azonban elárulni, hogy ki is volt az említett, de meg nem nevezett irodalom-tudósunk, akinek még valóban tekintélye volt a pályatársak között.
          Ezt a nagy irodalomtudóst Gyulai Pálnak hívták, de ma már leginkább csak a "Három árva" c. verséről ismerik, ha ismerik egyáltalán.
          Gyulai Pál - akinek hozzáértéséhez azt hiszem kétség sem férhet - azt mondta vagy írta valamelyik tanulmányában, hogy kétféle költő létezik. Az egyik a "poeta natus", a másik a "poeta doctus" 
          Mindjárt meg is jelölt mindegyik fajtára egy-egy példát, mégpedig az elsőre - láss csodát- Petőfi Sándort, a másodikra pedig Babits Mihályt. 
          Na, most már csak azt kell eldöntenünk, hogy melyiket soroljuk elsőnek a "toplistánkra". Pedig nem is nehéz a probléma megoldása. Mert a poéta nátus, tehát a született költő általában megmarad a versei zöménél a gyerekversek színvonalán, mint ahogy ezt Petőfi esetében is jól szemlélhetjük.
           Szó se róla, azt nem lehet mondani, hogy Petőfinek ne lennének jó, sőt nagyon jó versei is. A baj csak az, hogy a rengeteg vers között imitt-amott talál csak az ember egy tényleg jóra. Szóval túl rossz az arány a keveset, vagy éppen semmit sem érő versek javára.
          Ha eltekintünk a világirodalom igazi nagy zseniális költőitől - akiket itt most meg sem merek említeni  - és itt maradunk a régi, akkori hazánkban, meg az egy kicsivel későbbi időkben, akkor is megállapíthatjuk, hogy Petőfinél azért ebben a kis hazában is sokkal nagyobb költők éltek és virágoztatták a magyar irodalmat. Az igazság az, hogy sem Petőfivel, sem őnélküle egyáltalán nem kell szégyenkeznünk ezen a téren senki előtt, akárcsak a többi művészet vagy tudomány területén.
          De nem kell és lehet átesni a ló másik oldalára! Mert én bizony - bár biztosan sokan nem értenek velem egyet - azért egy Ady Endrét, vagy egy József Attilát nagyon sok lóhosszal Petőfi elé helyezek úgyis, mint költőt, úgyis mint embert.
          Mert pl. ezek nem csak született, de tanult költők is voltak. Nem is beszélve Arany Jánosról, vagy pláne a már említett Babits Mihályról. De nekem százszor előbbre való akár Juhász Gyula, akár Tóth Árpád is. Meg még őmellettük is találhatnék nem is egy igazi költőt, akiknél az előbbi arány valószinüleg fordított eredményt mutatna, mint Petőfinél. 
           Szóval nem vagyok kimondottan Petőfi párti, bár annyit azért dicséretére kell elmondanom, hogy már régen leszerelték a honvédségtől, mégis kiment a frontra, hogy úgy mondjam "levelező tagozatra", vagy ahogy most mondják, hadi tudósítónak.

                                                                                             PLAZMAHALMAZ.
          
         

           Most aztán nyugodtan állíthatjuk, hogy bonyolódik ám a helyzet, és egy csomó problémáról majdnem elterelődött a figyelmem ebben a nagy amerikai utazásban.
           Mert itt van pl. a sírkő hányatott sorsa. Vajon mi lett vele, vagy mi volt vele előzőleg. Hiszen ha ebben az ügyben tisztán látnánk, akkor sok minden más is kiderülhetne a barguzini temető homályából.
           Azt nyugodtan állíthatjuk, hogy a rajta szereplő név nem női név, mert az Alekszander azért mégsem Alekszandra, és az utóbbi biztosan nem magyar őrnagy! Na már most, ha a megtalált és amerikába kivitt csontváz tényleg nőé volt valamikor, (ami teljesen lehetetlen a rajta lévő sebhely matematikai valószinűsége alapján), akkor ugyan miért lenne a felírata férfié? 
           Ez most valójában két külön kérdés, így a válasz is kettős lehet.
           Az egyik lehetőség az, hogy a csontokat útközben szépen kicserélték, mindannyiunk által ismeretlen okokból kifolyólag.  A másik pedig az, hogy ha a feltáráskor tényleg egy nő feküdt alatta, akkor a nő sírja fölé csak áthelyezték ezt a temetőben már meglévő síremléket, azzal az elgondolással, hogy a feliratot majd "holnap" módosítjuk. Holnap pedig tudvalavőleg mindig van, így a módosítás mindig csak elmaradt, egészen addig, amíg esetleg már nem is volt értelme, mert a nő családja is meghalhatott időközben. 
          Ebből viszont az következne, hogy a sírkő előzőleg már egy másik síron volt, amit érthető okokból kifolyólag nem gondozott senki. Így nyugodtan el lehetett onnan szállítani a friss sírra.  De ebben az esetben valahol az eredeti helyén ott nyugszik az eredeti tulajdonos is, aki senki más, mint Petőfi Sándor. Ha tehát elfogadnánk a feltárt csontok női származását, akkor a barguzini temetőben nagyon komoly munka várna a régész-kutatókra.
          Bizony,van itt rejtély bőven akkor is, ha készakarva nem szaporítjuk a számukat. 
      Az én számomra a legbosszantóbb rejtély azonban az a szándékosan létrehozott  TITOKZATOSSÁG, amely ezt az egész ügyet a kezdetétől fogva körüllengi.
          Most leginkább azt szeretném tudni, hogy hova lettek a maradványok, amelyek megcsinálták azt a nagy utat, véleményem szerint teljesen feleslegesen, ha eltekintünk a  minden várakozást -- negatív értelemben -- felülmúló eredményről.
          Aztán a következő lépésben rendkivüli módon érdekelne, hogy miért nem lehet Hruz Máriának, mint Petőfi anyjának, a Kerepesi temetőben porladozó maradványaiból egy-két molekulányit megvizsgálni a DNS. teszt elvégzése érdekében. Ez az egyetlen ténykedés, amely semmiféle nehézséggel, károkozással vagy kegyeletsértéssel nem járna, de egyszer s mindenkorra megoldana minden problémát, amely most olyan nagy titokba kénytelen burkolózni.  
            Azt már csak nagyon csendesen és szinte bűntudattal merem javasolni, hogy a Petőfi sírboltból aztán nehogy az apuka, Petrovics István hentesmester   maradványaiból vegyenek véletlenül vizsgálati anyagot.  Több, egymástól teljesen független információ is beszél  ugyanis olyan dolgokról, amelyekben magam sem hiszek, de a bizonyosság miatt nem lehet ilyenkor semmiféle szóbeszédet figyelmen kivül hagyni, főleg ha azok még megbítható környezetből is származnak.
           Ez a szóbeszéd pedig arról szól, hogy esetleg esély van arra, hogy Petőfinek nem is Petrovics István hentesmester a vérszerinti apja, hanem gróf Széchenyi István. Ez a hiedelem valószinüleg onnan származik, hogy Hruz Mária bejárhatott a Széchenyi kastélyba, vagy kúriába különböző házi dolgok végzésére, mint ahogy mindig is voltak és ma is vannak bejárónők. 
           Én magam ehhez a feltételezéshez semmit nem kívánok hozzáfűzni, esetleg annyit, hogy akkor még nem régen törölték el a "Ius primae noctis" intézményét. Ámbár ez itt nem jelent semmit, mert a "primae noctis" ebben az esetben már úgyis jó ideje megtörténhetett, de azért hatásában  az erkölcsi vonatkozásu részei még jó ideig érvényesülhettek. 
            Józan ésszel az ember nem tudja elgondolni, hogy miért félnek egyesek az igazság kiderülésétől ebben a barguzini ügyben. Azt hiszem a magyar közvélemény egyáltalán nem fogadná ellenszenvvel azt a tényt, hogy megtalálták Petőfi Sándor hamvait. 
            Legfeljebb annyi változás történne, hogy a Kossuth mauzóleum mellé kellene még egyet építeni, Petőfi részére is. Valószinüleg legalább úgy megérdemelné, mint az előbb említett "forradalmár" társa. (Ehhez egyébként, ha majd még lesz időm és energiám, akkor elmondom néhány --tudom, hogy sokakéval egyező -- gondolatomat.)   
            Remélem rövidesen folytatjuk még, majd egy újabb bejegyzésben.
                                                                                                 Plazmahalmaz. 

           Azt hihetné az ember, hogy ha már egyszer egy ilyen "sikeres" kezdeten túl vagyunk, akkor minden simán fog gördülni a továbbiakban a maga útján. Na, de nem szabad ám megfedkezni arról, hogy itt a kiváló szakértői küldöttség még kiválóbb tagjai - ha jól tudom - kivétel nélkül magyarok voltak.
           Ebből pedig egyenesen következik az, hogy tiszta csoda lett volna, ha a szemmel látható eredményeket egységesen elfogadják, és az ügynek ezt a kritikus részét lezártnak tekintik. Aki ezt gondolná, az aztán egyáltalán nem ismeri a magyar halandók mentalitását, mert ugyan miért menjen valami símán a maga útján, ha mehet sokkal érdekesebb, sőt göröngyösebb utakon is.
            Így aztán nem lehet azon csodálkozni, ha a "tudós" társaság tagjai mindjárt az elején elkezdtek azon töprengeni, hogy hogyan lehetne ebből a sima ügyből valami nagyon nagy fenekű dolgot keríteni, sőt kavarintani. Mivel azonban majdnem mindegyiknek volt saját álláspontja, így az sem lett volna csoda talán, ha mindjárt ott a helyszínen egy kicsit megtépázzák egymás haját, mint némelyik jobb nevelésű parlament képviselői. 
           Ebben az esetben azonban éppen az járt volna a legrosszabul, akinek a leginkább igaza volt a maga véleményével. Igen, mert nő létére gondolom neki volt a leghosszabb a haja, és ezzel együtt a legélesebb esze is. Ő ugyanis tisztán látta azt, amiről már volt szó, hogy az a régesrégi csontelváltozás örök időkre érvényes bizonyíték.
           Igen ám, de a többiek meg úgy érvelhettek, hogy egy ekkora, szinte viágrengető esemény publikálásáról, illetve az abból idővel majd biztosan származó haszonról csak nem fognak minden különösebb indok nélkül lemondani. Annyira azért nem ment el az eszük még a kimerítő barguzini utazás alatt sem.
           Hogy aztán közben mi történt, hogyan született meg a végső határozat, azt nem tudhatom, sőt ezt még a fantáziám segítségével sem tudom kideríteni. De az biztos, hogy a csontoknak menniük kellett Amerikába.
           Talán azt gondolták a derék tudósok, hogy ha már erre messze Keletre, Szibériába eljutott ez a szegény Petőfi, akkor hadd lásson világot a Föld másik oldalán is. Hiszen nem jó az, ha az embernek nincsen összehasonlítási alapja a mindennapi dolgokban, még akkor sem, ha az a valaki már majdnem másfél évszázada kilehelte nemes lelkét.
          Hogy aztán a küldemény hogyan került Amerikába, azt ugyanúgy nem tudom, mint azt sem, hogy ugyan miért is kellett egy kis - ma már egészen közönséges - vizsgálat miatt oda szállítani. Kár ilyen kis probléma miatt lejáratni az egész magyar tudományos életet! Ugyanis egy mainak megfelelő DNS. vizsgálat elvégzésére azért már ezelőtt húsz évvel is képes volt a magyar tudomány, semmivel sem gyengébb minőségben, mint túl a tengeren!
          Na, de aztán mégis meglett ám az eredménye az amerikai turnénak. Mert se szó, se beszéd megszületett a szinte döbbenetes végitélet a csontokkal kapcsolatban.
          Most figyeljen a világ, mert erre az eredményre Magyarországon tényleg nem lettek volna képesek eljutni! A VÉGSŐ SZÓ KIMONDATOTT:  A VIZSGÁLT CSONTOK EREDETI HASZNÁLÓJA VAGY VISELŐJE EGY NŐ - VAGY HA ÚGY JOBBAN TETSZIK - EGY HÖLGY VOLT!!
          Azt hiszem, ennél jobb poént ennek a bejegyzésnek a befejezéséhez készakarva sem tudtam volna kiókumlálni! 

                                                                                   PLAZMAHALMAZ
          

            Hát szerencsém volt, nem álmodtam az éjjel Alekszander Petroviccsal, még akkor sem, ha esetleg álmában ő is magyarul mutatkozott volna be, amint az illik is egy olyan személytől, aki azt írta, hogy:

                                   "Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem,
                                    Magyar nótát dalolt a dajka felettem"
            Én, mint a kákán is csomót kereső, most szinte jogosnak érzem a kérdést, hogy miért nem az anyja dalolta azt a magyar nótát? Hát nem sokkal szebb lenne, ha az ominózus verssor imigyen hangzana:

                                   "Magyar nótát dalolt az anyám felettem" 
           Vagy az talán nem ismerte a magyar altatódalokat?  De ha sem az apja, sem az anyja nem volt magyar, akkor csak azon az alapon beszélhet hivalkodóan a magyarságáról, ahogy mostanában definiálva van ez a fogalom, azaz: Magyar az, aki annak vallja magát. 
           Őszintén szólva azt nem lehet mondani, hogy Petőfi - az eredeti neve ellenére - valaha is nem vallotta volna magát magyarnak. És ezt biztosan nem érdekből tette, hiszen még majdnem gyerek volt, amikor már ténylegesen vállalta a magyarságát. Az persze más kérdés, hogy ott, ahol a sírköve készült, arra a mester a valódi, eredeti nevét véste rá, nem is gondolva arra, mert nem is sejthette, hogy valamikor ebből a névelírásból majd milyen kalamajka keveredik. Az is igaz azonban, hogy nem lenne ezzel semmi baj, ha valakik szándékosan nem csinálnák a káoszt.
           Ez a káosz pedig akkor kezdődött, amikor valaki felfedezte azt a tényt, hogy nini, ez a sírhalom pedig senki másé, mint a magyar költőé, Petőfi Sándoré.
           Ekkor aztán beindult a "gépezet", amely először is azt követelte, hogy egy ekkora horderejű kérdéshez megfelelő szakemberekből alakított feltárási, kihantolási bizottság létrehozása szükségeltetik. És ez igaz is, mert irodalomtörténeti szempontból azért elég nagy jelentőségű eseménynek ígérkezett ez a felfedezés.
           Ebbe a gépezetbe aztán különféle tudásu és beállítású, na meg természetesen más-más szakmával bíró szakemberek foglaltak helyet. Biztosan volt benne irodalmár, történész, régész, antropológus, meg minden olyan tudással renedelkező, amilyent az adott feladat logikusan megkövetelt.
           Aztán hát egyszer csak eljött a nagy nap, és kihantolták A SÍRT! Én magam csak a szépen hanyattfektetett csontvázat láttam, mintha csak egy szokatlan ravatalon feküdt volna.
De ha Petőfinek az annak idején készített egyetlen meglévő DAGERROTÍPIÁS arcképét sohasem láttam volna, (amely ugye tökéletes valóságában mutatja meg a költőt, mint ahogy akár bármelyik rosszabb minőségű mai fénykép), akkor is azonnal rávágom, hogy ez pedig Petőfi!
          Nem lehetett nem megismerni a jellegzetesen hosszú álláról, szabálytalan fogairól, és arról - amit én ugyan nem láthattam - de a küldöttség egyik szakembere (egy hölgy), aki orvos vagy antropológus, vagy bármilyen más, de hozzáértő személy volt, szinte felkiáltott, amikor meglátta a költő lábszárán lévő csontbetegség, (talán csontszú) nyomait. 
          Ezt a régebbi betegségét ugyanis ismerték már életében is, és ez a nyom egyértelműen döntő bizonyítékot szolgáltatott a kihantolt személy azonosításához. Mert az, hogy pontosan azon a helyen, ahol lennie kellett, ott volt a több mint száz évvel régebben már kezelt és leírt betegség szemmel látható, feltűnő nyoma, az már csak annak nem volt eléggé bizonyító erejű, aki szándékosan nem is akart hinni semmiféle bizonyítékban.
          Szóval ez az a momentum, amelyre előzőleg már céloztam, hogy lesz itt még más "stimmelő" adat is, akár tetszik egyeseknek, akár nem!

                                                                                           PLAZMAHALMAZ.