Hát szerencsém volt, nem álmodtam az éjjel Alekszander Petroviccsal, még akkor sem, ha esetleg álmában ő is magyarul mutatkozott volna be, amint az illik is egy olyan személytől, aki azt írta, hogy:
"Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem"
Én, mint a kákán is csomót kereső, most szinte jogosnak érzem a kérdést, hogy miért nem az anyja dalolta azt a magyar nótát? Hát nem sokkal szebb lenne, ha az ominózus verssor imigyen hangzana:
"Magyar nótát dalolt az anyám felettem"
Vagy az talán nem ismerte a magyar altatódalokat? De ha sem az apja, sem az anyja nem volt magyar, akkor csak azon az alapon beszélhet hivalkodóan a magyarságáról, ahogy mostanában definiálva van ez a fogalom, azaz: Magyar az, aki annak vallja magát.
Őszintén szólva azt nem lehet mondani, hogy Petőfi - az eredeti neve ellenére - valaha is nem vallotta volna magát magyarnak. És ezt biztosan nem érdekből tette, hiszen még majdnem gyerek volt, amikor már ténylegesen vállalta a magyarságát. Az persze más kérdés, hogy ott, ahol a sírköve készült, arra a mester a valódi, eredeti nevét véste rá, nem is gondolva arra, mert nem is sejthette, hogy valamikor ebből a névelírásból majd milyen kalamajka keveredik. Az is igaz azonban, hogy nem lenne ezzel semmi baj, ha valakik szándékosan nem csinálnák a káoszt.
Ez a káosz pedig akkor kezdődött, amikor valaki felfedezte azt a tényt, hogy nini, ez a sírhalom pedig senki másé, mint a magyar költőé, Petőfi Sándoré.
Ekkor aztán beindult a "gépezet", amely először is azt követelte, hogy egy ekkora horderejű kérdéshez megfelelő szakemberekből alakított feltárási, kihantolási bizottság létrehozása szükségeltetik. És ez igaz is, mert irodalomtörténeti szempontból azért elég nagy jelentőségű eseménynek ígérkezett ez a felfedezés.
Ebbe a gépezetbe aztán különféle tudásu és beállítású, na meg természetesen más-más szakmával bíró szakemberek foglaltak helyet. Biztosan volt benne irodalmár, történész, régész, antropológus, meg minden olyan tudással renedelkező, amilyent az adott feladat logikusan megkövetelt.
Aztán hát egyszer csak eljött a nagy nap, és kihantolták A SÍRT! Én magam csak a szépen hanyattfektetett csontvázat láttam, mintha csak egy szokatlan ravatalon feküdt volna.
De ha Petőfinek az annak idején készített egyetlen meglévő DAGERROTÍPIÁS arcképét sohasem láttam volna, (amely ugye tökéletes valóságában mutatja meg a költőt, mint ahogy akár bármelyik rosszabb minőségű mai fénykép), akkor is azonnal rávágom, hogy ez pedig Petőfi!
Nem lehetett nem megismerni a jellegzetesen hosszú álláról, szabálytalan fogairól, és arról - amit én ugyan nem láthattam - de a küldöttség egyik szakembere (egy hölgy), aki orvos vagy antropológus, vagy bármilyen más, de hozzáértő személy volt, szinte felkiáltott, amikor meglátta a költő lábszárán lévő csontbetegség, (talán csontszú) nyomait.
Ezt a régebbi betegségét ugyanis ismerték már életében is, és ez a nyom egyértelműen döntő bizonyítékot szolgáltatott a kihantolt személy azonosításához. Mert az, hogy pontosan azon a helyen, ahol lennie kellett, ott volt a több mint száz évvel régebben már kezelt és leírt betegség szemmel látható, feltűnő nyoma, az már csak annak nem volt eléggé bizonyító erejű, aki szándékosan nem is akart hinni semmiféle bizonyítékban.
Szóval ez az a momentum, amelyre előzőleg már céloztam, hogy lesz itt még más "stimmelő" adat is, akár tetszik egyeseknek, akár nem!
PLAZMAHALMAZ.
