Valamikor - bizony már nagyon régen - még a gyermekkorom hajnalán, de amikor már olvasgatni is tudogattam, néhány kezem ügyébe eső könyvecskét szép lassan kisilabizáltam.
Mert azt azért nem lehet tiszta lelkiismerettel állítani, hogy folyékonyan olvasni tudtam volna, mondjuk az első elemi végén. Az azonban bizonyos, hogy a mi időnkben, (tehát úgy a negyvenes évek közepén), a második osztály végén már mindenki tudott olvasni, aki egyébként nem volt szellemileg szegénylegény. Ma ott tartunk, hogy az érettségiző ifjoncok nem értik meg, amit nagynehezen kibetűznek a könyveikből. Nesze neked pedagógia!
Ezek az akkor általam kedvelt könyvecskék persze leginkább kis ponyvafüzetek voltak, bár nekem erről halvány sejtelmem sem volt. Én a ponyvát ugyanis csak onnan ismertem, hogy ha esetleg eső igérkezett pl. takaruláskor, akkor le kellett ponyvázni a gabonaasztagot.
Egyébként ha mondjuk Tolsztojt ismertem volna, akkor sem cserélek el egy ilyen kis ponyvaregényt akár a Háború és békéért sem! Ehhez még túl kicsi és békés voltam. Nem úgy, mint pl. Napóleon, ha már a háborúnál tartottunk.
Ezek a kis ponyvák azonban kielégítették az én igényeimet, akár cowboyokról, akár hazai betyárokról szólt bennük a mese, lebilincselő előadásmódjukon.
Alig néhány perccel ezelőtt még magam sem tudtam, hogy miképpen fogok én a kétféle ponyvától, Napóleontól meg a cowboyoktól visszakerülni a Magyar Szentkoronához, de azt hiszem már megtaláltam az ide vezető legrövidebb utat.
A járható út tehát valamelyik kis füzetecske belsejében leledzett egészen addig, amíg szükségesnek nem mutatkozott a szomorúnak is tekinthető történet előhalászása az emlékezetemből.
Ez a történet egy lókötő futóbetyár felakasztása volt a lókötés vétsége miatt. Úgy látszik ugyanis, hogy a neve ellenére sem tudott úgy futni, mint az őt üldöző csikósok, vagy esetleg pandurok. Így aztán elérte őt a rögtönitélő bíróság büntetése, ami azonban egyáltalán nem lincselés volt, ami mostanában fordul elő szégyenszemre néhol ebben a hazában, bírói ítélethozatal nélkül.
Az akkori akasztások azonban törvényesek voltak, esküdtekkel, bíróval, szóval megadva a vádlottnak a lehetőséget a védekezésre, ha tudott valamit felhozni mentségére.
Ez a lókötő azonban, amelyikről itt szó van, úgy látszik ilyent nem tudott produkálni, mert ahogy emlékszem, a történet szövege szerint a bíró a ceruzányi kis pálcikát kettétörte , kihírdetve az elitéltnek és egyben az ott lévő csoportosulás tagjainak is, hogy "Istennél a kegyelem!", tehát a halálos ítélet törvényesen végrehajtható.
De amiért ezt az egész kis történetet leírtam az nem ez a mondat, hanem az ez előtti, amely viszont úgy hangzott, hogy "Őfelsége, a király nevében!" Ez a mondat ugyanis szentesíteni volt hivatott az eljárás eredményét, tehát az ítéletben foglaltakat. Sok könyvben találkoztam ezzel a bevezető mondattal akkoriban, ha az ítéletek nem is voltak mindig halállal végződőek.
Érdekes módon, de már az értelmem lassan nyiladozó ébredésének idején feltünt egy ellentmondás az ilyen mondatok olvasásakor. Ugyanis valamilyen uton-módon tudomásomra jutott, hogy nekünk nincs is királyunk, hanem csak az ország neve maradt meg az első világháború és Nagymagyarország elveszítése után "MAGYAR KIRÁLYSÁG"-nak.
Király nélküli királyság voltunk tehát, és ezért eléggé furcsán hangzott ez a mondat, amely Őfelségét, a királyt létező személyként kezelte.
Még érdekesebbé vált ez az ügy, amikor talán a harmadik elemista olvasókönyvünkben egy széparcu férfi mellképét fedeztük fel, amely katonatiszti egyenruhájában igazán tiszteletet parancsoló jelenség volt. Alatta ott volt egy versszak, amely (amint sokkal később megtudtam) Vörösmarty Mihály "Fóti dal" c. verséből való volt.
Az említett versszak imígyen szólt:
"A legelső magyar ember a király,
Érte minden honfi kardja készen áll.
Lelje népe boldogságán örömét,
Hír s szerencse koszorúzza szent fejét!"
Most már aztán tényleg kaotikussá vált bennem minden, mert ha egyszer nincsen királya az országunknak, akkor honnan való ez az arckép, és minek álljanak készen érte a honfiak kardjai?!
A tanítónknak ez úgy látszott nem okozott semmiféle problémát, mert valószinűleg nem is gondolt arra, hogy ez az egész ügy azért megérne egy kisebb misét, valami csekély magyarázatot, ami ezeknek a kis nebulóknak a fejében némi világosságot gyújtana. Én meg érdeklődni aztán végképpen nem mertem, mert a dolgoknak ebben az elhallgatásában az is benne lehetett volna, hogy itt mindenki ért mindent, csak én vagyok az a szamár, aki nem tudja felfogni, hogy királyság lehet nyugodtan király nélkül is.
Sok időnek kellett aztán eltelnie ahhoz, hogy megtudjam: az a kép az utolsó magyar királyé, IV. Károlyé volt. És még többnek ahhoz, hogy a vers szerinti "szent fejével" is tudjak mit kezdeni, hiszen időközben megismertem egy világzseninek jórészt ártatlanul kikiáltott magyar költő költészetét is, aki viszont arra buzdította a jónépet, hogy "akasszátok fel a királyokat!"
Az igazság az, hogy e nem akármilyen buzdítás után több mint másfél évszázad telt el, amikor kisült, hogy mégis Vörösmartynak lett igaza, és IV. Károlyt a Szentszék tényleg boldoggá avatta, amit általában előbb vagy utóbb, de követni szokott a szentté avatás is.
Ebben az esetben tehát eggyel több lesz a magyar szent királyok száma, viszont egy sem lesz olyan, akit felakasztottak volna, zseniális költőnk forró óhajtása ellenére sem!
Aztán megint vészterhes, vérzivataros idők jöttek és múltak is lassan el, amivel együtt elmúlt a királytalan Magyar Királyság is. SAJNOS! Történelmi mércével mérve rövid időszak alatt volt aztán Magyar Köztársaság, Magyar Népköztársaság, majd megint lett Magyar Köztársaság. Lehet persze, hogy ebben a nagy nyüzsgésben valamelyiket kifelejtettem, de nyugodtan elmondhatjuk , hogy akkor sem sokat veszítettünk vele.
A két világháború között jött el aztán az az idő, ami miatt ezt az egész kis eszmefuttatást leírtam. Visszajutunk tehát - ha minden jól megy - a Magyar Szentkoronához!
Ebben az időben ugyanis valakinek eszébe ötlött, hogy ha már nincs királyunk, akkor legyen a királyi hatalom jelképe a hatalom birtokosa!
Mert mitől válik királlyá a király? Attól, hogy megkoronázzák Szent István koronájával! Ha ez nem történik meg, akkor esetleg van államfő, de az nem azonos a királlyal, még ha Mátyásnak hívják az illetőt, akkor sem! Ő is csak akkor lett tényleges királya az országnak, amikor a korona előkerült viszontagságos kóborlásainak valamelyikéről, és a babérkoszorú helyett Mátyás homlokára kerülhetett.
Így született meg aztán az azóta már sok vihart kavart Szentkorona-tan, amely átmenetileg megoldotta a "királyi problémát". Ezután ugyanis már nem az volt a törvényes, hogy egy nagy horderejű dolog előtt Őfelségét, a királyt emlegették, hanem azt mondták teljes átéléssel, hogy " A MAGYAR SZENTKORONA NEVÉBEN!" Nagyon jó lenne nekünk, ha most is igy lenne! Meggyőződésem, hogy majdnem mindenki egyetértene vele egy népszavazás megrendezésekor, ha hivatalos helyeken és ügyekben most is ezt mondhatnánk, nem a magyar köztársaságot!
A magyar szívekben ugyanis él még a régi dicsőségünk emléke, és ezt a dicsőséget mindig is a Magyar Királyság viselte jogosan. Sajnos egyetlen magyar köztársaság sem tudott olyan dolgokat produkálni, amellyel a régi dicsőségeinket feledtetni tudta volna , még egy kicsi időre sem!
Miért nem vagyunk hát akkor most is királyság?
Nem elég elgondolkodtató az a tény, hogy a jelenleg majmolt és majdnem imádott Nyugat legnormálisabb és legerkölcsösebb államaiban most is királyság van, Dániától Nagybrittanniáig, hogy csak kettőt említsek. Ezekben az államokban - bár mindenütt túlsúlyban vannak a keresztények - mégis a legtöbb államban törvényesek a halálbüntetések. De ott nem is kell a közönséges, de becsületes állampolgároknak az utcán rettegniük, hogy jaj istenem, vajon ép testtel haza jutok-e még, vagy esetleg a kórházak valamelyikében találom rövidesen magamat.
Igaz, a legnagyobb imádat azt az országot illeti részünkről, és annak nyalunk most a legjobban, ahol a bűnözés óriási magasságokba emelkedett, bár a halálbüntetés ott is törvényes, sőt még az utcai "hancúrozások" tömegeibe is bele mernek lövetni, pláne, ha azok éppen feketebőrüekből verbúválódtak össze.
Őket, mármint az államukat és egyáltalán a rendfenntartó erőik irányítóit mégsem nevezik azonnal fajgyűlölőnek vagy előkelőbben rasszistának, ha egy rendőrjük egy-két jól irányzott pofonnal helyrebillenti valamelyik magáról megfeledkezett csavargó vagy éppen bűnöző eszének félrejáró kerekét! Végső esetre azonban náluk is ott áll készenlétben néhány méreginjekció, és ha szükséges, nem is haboznak azokat felhasználni.
Most egy kicsit eltértünk a tárgytól, de az emberből néha kikivánkozik a felháborodás magasra összegyűlt hullámaianak tömkelege, remélve, hogy ilymódon egy kis megkönnyebbülésre válik jogosulttá a jövőre nézve.
Szóval ott tartottunk, hogy miért is nem vagyunk mi most is királyság, amikor pedig ennek semmi akadály nem lenne. Illetve lehet, hogy mégis tévedek, mert azok azért nem néznék ezt jó szemmel, akik nagyon is jól érzik magukat ebben a posványban, ahol mindent lehet, ha van elég pénzed, mert már valahol össze tudtad lopni, vagy éppen rabolni. Esetleg talán - ha elég magas pozicióban leledzel - akkor egy kis korrupció is hozzásegíthetett a megfelelő vagyonod megszületéséhez. A többi aztán már gyerekjáték, mert bármit elkövethetsz, komolyabb bűntetésre nem kell számítanod.
Persze ezeken a problémákon attól, hogy királysággá válnánk, automatikusan, minden zökkenő nélkül nem tudnánk egyből úrrá lenni, hiszen már az emberek nagy részébe mélyen beleívódott az erkölcstelenség mondhatni mindenféle válfaja. De annyit mindenképpen elérnénk, hogy néhány generáció kicserélődése után az akkori emberek már ismét tudnák tisztelni egymást, mert lenne egy példaképük, akire semmiképpen sem akarnának szégyent hozni, mert az önmaguk szégyene lenne elsősorban. Valahogy tekintélye lenne a tisztességnek, mint volt régen, amíg volt kire felnéznünk.
De most, ugyan kire nézzünk fel? Talán a harácsoló, bűnöző, nagyszájú, demagóg, választások előtt mindent igérgető politikusaink valamelyikére? Hiszen ha véletlenül akad köztük egy-egy tisztességes, az mindig a legutolsó helyre szorul, elveszik a sok hitvány között úgy, hogy tudni sem lehet róla, hogy ő is van a világon.
Egy szó, mint száz! Azaz, száz szónak is egy a vége!
LEGYEN ÚJRA A SZENTKORONA HATALMÁVAL FELRUHÁZOTT
MAGYAR KIRÁLYSÁG!
hogy csökkenjen a bűnözés, nőjön az egymás iránti tisztelet,
és legyen végre egy kis
tekintélyünk újra a nagyvilágban is!
PLAZMAHALMAZ.
