Most, hogy a temetővel kapcsolatosan már sok mindent megbeszéltünk, néhány szót mondanunk kell arról is, hogy végül is mi a magyar emberek véleménye arról a személyről, akinek a földi maradványainak megtalálása ekkora felfordulást okozott.
Persze mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy ami ma él az utókor nagy részében, az leginkább az iskolai tanulmányaik eredménye képpen olyan, amilyen.
Igen, de milyen? Hát erre a kérdésre legegyszerűbb lenne azt válaszolni, hogy ez bizony a meginterjuvolt személy intelligenciájától, általános műveltségi szinvonalától függ elsősorban. Na, meg aztán nem utolsó sorban az illető életkorától is.
Mert ugye, egy elelmista, vagy most persze egy általános iskolás korú gyerek, aki ismeri már talán a "János vitéz"-t, vagy akár a "Pató Pál úr"-at is, na meg leginkább a "Talpra magyar"-t, az azt hiszi, sőt nyugodtan el is mondja a bárkinek, hogy Petőfi az aztán költő volt. Olyan párját ritkító költő, amilyen talán a nagyvilágon sem igen található még egy!
Na, hát ezt mondják a kisdiákok, mert ezt etették meg velük. Persze nem otthon a szüleik, hanem a tanítóik az iskolában, de ezek közül sem mindegyik. Ki így, ki úgy! Már aszerint, hogy melyikükbe mennyi irodalomértés szorult bele talán még az előző életében, vagy a két élete közötti időszakban, ha ilyen egyáltalán létezik.
Volt egyszer, még jól a mult század elején, meg az előtte lévő század végén egy valóban nagynevű, és főleg nagy tudású irodalmárunk. Ez eddig úgy hangzott, mint egy mese, pedig ez igaz volt, akármilyen hihetetlen is ez a mai irodalom- és irodalomtudomány nélküli világunkban. Mert most valami ok miatt az számít irodalomnak (főleg versnek), ami vagy teljesen érthetelen és semmitmondó, vagy olyan gyerekmese színvonalú, mint éppen azok az irományok, amelyeket a barguzini költőbarátunk is 90%-ban produkált.
A prózában persze más a helyzet. Ott az a lényeg, ami nélkül nem is érdemes nekifogni semmilyen írásnak, hogy vagy mindjárt az első oldalon ájuljanak egymás karjaiba a szex mámorától a szereplők, vagy legkésőbb (az előjáték hosszától és minőségétől függően) a 90. oldalig bezárólag, de akkor aztán kötelező érvénnyel. Igaz, az ilyesmiből egészen biztosan nem fog kisülni mondjuk egy "Háború és béke", legfeljebb egy korántsem várt, és már előre elátkozott gyerek.
Most már igazán ideje azonban elárulni, hogy ki is volt az említett, de meg nem nevezett irodalom-tudósunk, akinek még valóban tekintélye volt a pályatársak között.
Ezt a nagy irodalomtudóst Gyulai Pálnak hívták, de ma már leginkább csak a "Három árva" c. verséről ismerik, ha ismerik egyáltalán.
Gyulai Pál - akinek hozzáértéséhez azt hiszem kétség sem férhet - azt mondta vagy írta valamelyik tanulmányában, hogy kétféle költő létezik. Az egyik a "poeta natus", a másik a "poeta doctus"
Mindjárt meg is jelölt mindegyik fajtára egy-egy példát, mégpedig az elsőre - láss csodát- Petőfi Sándort, a másodikra pedig Babits Mihályt.
Na, most már csak azt kell eldöntenünk, hogy melyiket soroljuk elsőnek a "toplistánkra". Pedig nem is nehéz a probléma megoldása. Mert a poéta nátus, tehát a született költő általában megmarad a versei zöménél a gyerekversek színvonalán, mint ahogy ezt Petőfi esetében is jól szemlélhetjük.
Szó se róla, azt nem lehet mondani, hogy Petőfinek ne lennének jó, sőt nagyon jó versei is. A baj csak az, hogy a rengeteg vers között imitt-amott talál csak az ember egy tényleg jóra. Szóval túl rossz az arány a keveset, vagy éppen semmit sem érő versek javára.
Ha eltekintünk a világirodalom igazi nagy zseniális költőitől - akiket itt most meg sem merek említeni - és itt maradunk a régi, akkori hazánkban, meg az egy kicsivel későbbi időkben, akkor is megállapíthatjuk, hogy Petőfinél azért ebben a kis hazában is sokkal nagyobb költők éltek és virágoztatták a magyar irodalmat. Az igazság az, hogy sem Petőfivel, sem őnélküle egyáltalán nem kell szégyenkeznünk ezen a téren senki előtt, akárcsak a többi művészet vagy tudomány területén.
De nem kell és lehet átesni a ló másik oldalára! Mert én bizony - bár biztosan sokan nem értenek velem egyet - azért egy Ady Endrét, vagy egy József Attilát nagyon sok lóhosszal Petőfi elé helyezek úgyis, mint költőt, úgyis mint embert.
Mert pl. ezek nem csak született, de tanult költők is voltak. Nem is beszélve Arany Jánosról, vagy pláne a már említett Babits Mihályról. De nekem százszor előbbre való akár Juhász Gyula, akár Tóth Árpád is. Meg még őmellettük is találhatnék nem is egy igazi költőt, akiknél az előbbi arány valószinüleg fordított eredményt mutatna, mint Petőfinél.
Szóval nem vagyok kimondottan Petőfi párti, bár annyit azért dicséretére kell elmondanom, hogy már régen leszerelték a honvédségtől, mégis kiment a frontra, hogy úgy mondjam "levelező tagozatra", vagy ahogy most mondják, hadi tudósítónak.
PLAZMAHALMAZ.
