És nem csak kivül a világban, hanem bent a lélekben is! Már persze csak azokban a lelkekben, amelyek fogékonyak a változásokra, akár kellemesek ezek, akár nem kivánatosak.
A legtöbben olyanok vagyunk, akik nem örülnek a szabadságos szépség múlásának, mert akárhogy is nézzük, az Ősz már nem az örömteli szabadság hordozója. Benne már sok a korlát, a tiltás, az át nem ugorható szakadékszerű határvonal.
A Nyár az nem ilyen! Akkor érzi az ember a Élet kiteljesedését, a Tavasz igéretének bekövetkezett valóraválását, és egy jó darabig eszébe sem jut, hogy rövidesen fogynak majd a nappalok, és eleinte alig észrevehetően fájni kezdenek szivünkben a növekvő esték.
De ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, ami a lélekben játszódik le, ahogy Ady is mondja mindenről lemondó szomorúsággal a hangjában, mert megérinti a tudat, hogy az élet ősze után már csak az elmúlás következhet.
"Ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj egyre jobban az eljátszott öregség."
Nem tudom, hogy ha nem ez a vers jutott volna az eszembe, akkor az "eljátszott" kifejezés helyességéről meg lennék-e győződve? Hiszen az élet késő őszén annak lehet a jó, aki úgy érezheti, hogy módjában volt végigjátszania az életét.
Persze, elég hozzá egy pillanat, hogy az ember megértse, Ady azokra a "játékokra" gondol, amelyek önemésztő módon tesznek látszólag széppé körülöttünk mindent. Ezeknél a játékoknál az ember hiába érzi, sőt tudja, hogy most olyan szerencsejátékba fogott, amelyben csak veszíteni lehet, de ezt mégsem hiszi el, mert látszólag még messze van a játék vége! Amikor meg eléri azt, hogy a tudás felülkerekedik a hiten, akkor már minden késő!
Egy hete elmúlt Kisboldogasszony, vagy másképpen Kisasszonynapja, ami a szülőfalum búcsújának ünnepe. Valahogy nálunk ettől a naptól ténylegesen is ősziessé válik a hangulat, még akkor is, ha az idő ezt nem jelzi hivalkodó módon. Pedig hát igazán tudomásul kell vennünk, hogy eljött az ŐSZ. Szeptember van a naptárban, de lehet, sőt majdnem biztos, hogy a mi korosztályunk életében meg már itt ácsorog a kapuban a December!
Ilyen hangulatban aztán megszállja az embert a saját sorsa feletti sajnálkozás, és nem tehet róla, de ilyesmiket vet papírra, mint ami itt is következik:
KÉTELY.
Komor tájra, romos házra
Szomorúan néz szemem,
Hullt virágra, múlt varázsra
Mindig fájón emlékezem.
Kihűlt vágyra, hideg ágyra
Sóhaj száll át lelkemen,
Tán hogy voltam, - s nem csak holtan,
Már inkább csak sejtelem.
Virágszirom gyermeksíron
Megtépázza a hitem,
Mert a világ, az a Túlsó,
Lehet, hogy csak egy koporsó...
Hát ez bizony már nem játék! Ez már egy olyan határvonal, ahova egyszer mindegyikünk elérkezik, és itt és most, és egyáltalán a határvonalnak ezen az oldalán fogalmunk sem lehet arról, hogy a túlsó oldalon lehet-e majd még játszanunk?!
PLAZMAHALMAZ.
