Bizony minden elmúlik, minden tovatűnik, ahogy az Élet elfolyik az álmaink alatt, és elfogynak vágyaink a szívünk dobbanásaiból. Az utolsó pillanatig piros marad ugyan a vérünk, de valahogy egyre kevesebb benne a tűz, a lángolás, és egyre inkább átveszi ezek helyét a hamvadó parázs szürkülő hamuszine.
Gyermekkorunk után szinte észrevétlenül kopogtat bennünk csodákat ígérve, álmokat festve az ifjuság álomvilága, és mi örömmel megyünk kézenfogva vele a remélt boldogságok elébe.
Magunk is meglepődünk azon, hogy most olyan dolgokra figyelünk fel, amelyeket nem régen még észre sem vettünk, mert nem rezzentették meg a lelkünk finom hálózatának puha fátyolzatát.
Most azonban meglátunk már egy kis bontakozó virágbimbót, rácsodálkozunk egy színes pillangó felröppenésére, és valami nagy-nagy csodát sejtünk egy kis kék szoknyácska meglebbenésében, ha tán a könnyű szellő játékos kedvében megteszi nekünk ezt a szivességet.
Aztán elfogja szivünket valami soha nem tapasztalt érzelem, ha véletlenül összetalálkozunk valakivel, aki mellett eddig teljesen közömbösen mentünk el, de most azon csodálkozunk, hogy ez a közöny hogyan volt lehetséges. Hogy lehetett nem észrevenni magunk mellett egy nyílni kezdő tavaszi virágot, amely már árasztja illatát felénk és az egész világra, mert ezt hozta neki ajándékul a számára is fiatal Élet.
Az ilyen véletlen találkozások után aztán egyszerre csak eszünkbe jut, hogy a véletlenből lehet szándékosság is, hiszen akkor sokkal többször is részesülhetünk a mostanában felfedezett érzés még majdnem ismeretlen csodájában.
És aztán, amint az lenni szokott, ha mindkét érdekelt fél is akarja ezt a megoldást, megszületik az első szándékos találkozás, amit szinte ámuló félelemmel az első randevúnak nevezünk!
Ennek a varázsa semmi mással össze nem hasonlítható. Pedig igazában nem is különbözik az eddigi találkáktól, csak hát az a tudat, hogy ez mindkettőnk részéről szándékos cselekedet volt, ez az ami mégis egészen mássá teszi az első randevút
Aztán később jön még számtalan, de mindegyik új és titokzatos, mindegyiktől valami új csodát várunk, megszokottá egyik sem válhat, mert akkor már nincs is értelme az egész gyönyörű "játéknak."
De minden játék véget ér egyszer, éppen úgy mint minden komoly dolog, hiszen a játék is lehet komoly, és a dolog is lehet játékos. Az életünk folyamán, ha az nem törik ketté mindjárt közel az első randevúhoz, akkor találkozhatunk sok-sok gyönyörű élménnyel, sok-sok csalódással, sok könnyel és sok nevetéssel.
Aztán egy ködös reggelen, vagy egy szép alkonyaton váratlanul, vagy csak titkon sejtve, megdöbbenve arra ébred a lelkünk, hogy vége a nyárnak, vége az ősznek és itt van a Tél, amelyben már nincsenek randevúk, mert elhervadtak a virágok kint a mezőkön és bent a szívünkben egyaránt.
Ez a felismerés aztán eltöröl majdnem mindent abból, ami szép volt, amiért talán érdemes volt élni egy kicsit, mert ez a rémületes meglátás - minek is tagadnánk - már a túlsó partról érkezik, és azt súgja csendes szóval a lelkünkbe, hogy kezdjünk szépen készülődni a legnagyobb és legtitkosabb útra, amelyről nem lehet tudni, hova vezet, és egyáltalán az élethez tartozik-e még?
Ez lesz tehát az utoló randevúnk , amely az eddigiektől eltérően semmi belátható dolgot nem tár elénk, nem ad reményt, csak jön, jön valahonnan a végtelenből , és lehet, hogy nem ismert célja is maga a végtelenség.
Ez a kétség sugallta nekem ezt a kis verset, amit itt most leírok, mert ehhez az utolsó randevúhoz mindnyájan elérkezünk egyszer, és útközben hátha eszünkbe jut majd pár emlékeztető vagy a sorsszerűségre utaló mondata.
UTOLSÓ RANDEVÚ.
Hát ennyi volt, nincsen tovább,
Lement a Nap, nincs folytatás.
Indulni kell egy másik útra,
Talán egy végső randevúra.
A szívem ma csak erekkel átjárt,
Hideg és már-már összetört márvány;
S az éjszakáim így múlnak árván
A régi álmaimra várván...
S pirkadatkor, ha jő a hajnal,
Így leszek én egy bukott angyal;
Reményét vesztett Sötét Sátán,
Ki holt hitet hordoz meghajlott hátán,
De félúton visszanéz párszor,
Hogy elbúcsúzzon a Menyországtól...
PLAZMAHALMAZ.
