Először is meg kell állapodnunk abban, hogy a címben szereplő "országútak" nem holmi autósztrádákat jelent, hanem esetleg csak valamennyire makadámozott földútakat.
Tudni illik itt még a 60-as évek elejéről van szó, amikor bizony a tényleges főútvonalakon kivül már annak is örülni lehetett, ha egy kicsit vékony, kicsit ragacsos, felébe-harmadába töredezett aszfalton gurulhatott szegény autónk. Igaz, a gurulás egy kis túlzással értendő, mert az inkább döcögésnek volt nevezhető a mai, oly sokat szidott útjainkon való haladási lehetőségekhez viszonyítva is.
Még szerencse, hogy a kocsijaink is ezekhez az utakhoz voltak tervezve, és zokszó nélkül vették szegények tudomásul, hogy nekik ilyen sorsot jutatott az életük.
Azt lehet tehát mondanunk, hogy országútnak neveztek minden útat, ami nem kimondottan földút volt, vagy amelyek nem egy-egy helység belterületén haladtak.
Autóink meg szinte kivétel nélkül a szovjet ipar produkciói voltak, persze azokból sem volt százezerszámra, csak úgy mutatóba. Az egyes vállalatok igazgatói,- ha nem volt túl jelentéktelen a vállalkozás - akkor kaphattak egy szolgálati kocsit.
Mind a kocsik számára, mind a gyártójuk kilétére nyugodt szívvel mondhatom, hogy szerencsések voltunk. Kevés volt a kocsi, de azok aztán strapabírók voltak. Akár három elegáns nyugati kocsi munkabírását is túlhaladta simán, mondjuk egy kis kék-piros-világos Moszkvics, amivel én is rengeteget jártam a különböző dolgaimat intézni a fél országon keresztül.
Az utak minősége tehát nem sokat számított. Mentünk mi a kis moszkviccsal a Hortobágy zsombékos, feltúrt, esetleg felszántott talaján árkon-bokron keresztül, úgy, hogy a normálisan engedélyezett négy személy helyett egyszer pl. kilencen voltunk benne, egymás hegyén-hátán. Olyan még véletlenül sem fordult elő, hogy ezért a kis kocsi megharagudott volna, mert sohasem hagyott cserben bennünket.
Kiérve aztán a kicsit normálisabb utakra, érezhetőleg nekividult, és a kisebb gödrökre már rá sem hederített.
Hej, sok szép emlék fűz ahhoz a kocsihoz, de azt hiszem nem csak engemet, hanem mindannyiunkat, akiket az idők folyamán megkocsikáztatott.
Egyszer pl. valahol Füzesgyarmat tájékán leengedték előttünk a sorompót, így várakozásra kényszerültünk. De nem csak mi, hanem a gyalogosok és a biciklisek is élvezhették ezt a kis pihenőt. Nem tudom miért, de ebben a helyzetben van valami érdekes, valami kis titokzatosság. Mintha a berobogó vonattal számunkra is érkezne egy meglepetés, amiről nem lehet előre sejteni, hogy az jó vagy rossz élményt tartogat-e számunkra.
Most azonban nem a vonat hozta a meglepetést, hanem egy kis női bicikli, amelyről egy csodaszép, "keverék-bőrszínű" kislány libbent le tündéri könnyedséggel.
Az megint egy külön titok, hogy ezeknek a keverékvérű fiatal lányoknak a legtöbbje mitől virul egy darabig ilyen csodálatos pompában, bár a genetikusok biztosan tudnak valamilyen magyarázattal szolgálni. Valószinüleg éppen ez a vérkeveredés az oka ennek a "titoknak". Az is igaz aztán, hogy éppen ők azok, akik arca legelőbb megráncosodik, még ha testük bőre meg is marad simának, majdnem a normális értékig és mértékig.
Szóval a kis tündér pillangóként lelibbent a biciklijéről, amely cseppet sem illett őhozzá, mert az bizony eléggé megviselt állapotban leledzett, már ki tudja mióta.
A kétkerekű jármű tőlünk alig két-három méterre szünt meg egyelőre gurulni a jövendő felé, tehát éppen hallótávolságban, anélkül, hogy kiabálni kellett volna, ha a gazdájával szóba akartunk állni.
A kocsi jobb hátsó oldalán - tehát a hátam mögött - Lajos bóbiskolt egészen addig, amíg a sorompós megállás kizökkentette ebből a nyugodalmas állapotból. De aztán pár pillanat elegendő volt ahhoz, hogy teljesen magához térjen, talán egy kicsit túlságosan is, amint mllette, túl az ablakon, megpillantotta a kétkerekű tündérlányt.
Nem is tétovázott egy jottányit sem, máris akcióba lendült, és lehúzta az elválasztó üvegfalat, hogy szóba elegyedhessen a tüneménnyel, ha már ilyen szép ébredésben részesült a félig alvás enyhe bódulatából.
Lajosról tudni kell, hogy nagyon szemrevaló fiatalember volt, ragyogó szőke hajjal, sudár alakkal, amiből azonban jelenleg semmi sem látszott. Mivel azonban hozzá volt szokva a sikerekhez, ezt egyáltalán nem tekintette hátránynak az új ismeretség megkötésében.
Álmosságnak már nyoma sem volt a hangjában, amikor kiszólt az ablakon, teljes nyíltsággal, tiszta "magyarsággal" téve fel a kérdést a kislánynak, hogy na, hát akkor csinálunk valamit vagy nem? Ezt persze csak én mondom most igy, mert hogy ő mit mondott "magyarul", azt mindenki kitalálhatja egy egészen kevés fantáziával.
A biciklis kislány azonban még csak meg sem lepődött a semmit sem teketóriázó kérdésen, hanem két lépéssel közelebb jött, és egy pillantással felmérte a kocsi belsejét. Gyorsan elszámolt négyig, mivel ennyien voltunk, aztán nyomban közölte, hogy négyen momentán sokan vagyunk az akció lebonyolításához, mert mindjárt itt a vonat, és ha az negyed óra múlva tovább indul, akkor ő már azon fog utazni új kalandok elébe.
Ebben az egészben nem az az érdekes és majdnem megdöbbentő, hogy teljesen váratlanul milyen helyzetek állhatnak elő az útak mentén, hanem az, hogy egy fiatal, nagyon szép nő ahelyett, hogy kikérte volna magának az egyértelmű felszólítást, csupán arra hivatkozva utasította azt vissza, hogy sajnos, most nincs rá ideje.
Meg kell hagynunk, Lajos sem keseredett el túlságosan, csak felvilágosította a nem ráérő hölgyecskét, hogy hiszen ennél jobb kalandot úgy sem talál már máma, aztán szépen felhúzta az ablakot, és ezzel az ügyet a maga részéről befejezettnek nyivánította.
Bizony ez már régen történt. Azóta biztosan elhervadt az a szép virágszál is, meg aztán nem is igen válogathat már a különböző kalandok között, pedig ma már van kocsi bőven, sőt túlságosan is bőven az országútakon.
Csak mi nem vagyunk már ott, hanem várjuk mind a négyen azt a percet, amikor végleg lehuzzák nekünk is a sorompókat, mert bejön az utolsó vonat, amelyre fel kell szállnunk, és mennünk kell vele egészen a végállomásig.
PLAZMAHALMAZ.
