Bizony, a két szó - bár alakra majdnem teljesen megegyezik, - mégsem ugyanazt jelenti. Vannak ugyanis valódi koldusok, akik azonban nem biztos, hogy koldulnak, és nem egyszer találkozhatunk ennek az ellenkezőjével is.
Igaz, ránézésre nem lehet hirtelen eldönteni, sőt lehet, hogy még hosszabb ideig való találgatás után sem a helyes eredményre jutunk, de próbálkozni azért lehet, már csak az esetleges sikerélmény kedvéért is.
Az igazi koldusok egyik ismérve lehet a kéregető hely állandósága. Ezen a helyen az ottani koldus vagy koldusok szinte törzsvendégnek számítanak, ezért az őket már ismerő arrajárók is szivebben nyúlnak a zsebükbe egy kis alamizsnáért.
Persze itt tényleg lényeges az "ismeretség", mert akadnak szép számmal a valódi koldusok között is olyanok, akik csak arra várnak, hogy összegyűljön a zsebükben a kis- vagy nagyfröccsre való valuta, aztán már usgyé, szaporázzák is lépteiket a megszokott kocsmájuk felé, ahol ők aztán megint csak törzsvendégnek számítanak.
Ezzel ellentétben azonban a legtöbb igazi koldus nem a mindennapi innivaló kedvéért könyörög, hanem a mindennapi kenyeréért. Ezek azok, akik tényleg a lét és nemlét határvonalán tengetik életüket, vagy már gyerekkoruktól fogva, vagy mert később futott teljesen vakvágányra az életük. Ilyenek főleg a testi fogyatékosok közül kerülnek ki, ha nem tudnak valamilyen ellátó intézetbe kerülni, vagy ha már voltak is ott , nem tudták elviselni az ottani élet zártságát, és inkább választották a "szabad" nyomorúságot.
Aztán vannak azok a "koldusok", akiket nyugodtan nevezhetünk "álkoldusnak", mert egyébként a "zárolt" vagyonuk akár a több milliót is elérheti. A címben ezeket neveztem "koldulóknak", akik szinte passzióból koldulnak nem kényszerből, hiszen mindent megvehetnének maguknak, amit csak szemük-szájuk megkíván. Már valamelyik rádióban is hallottam, hogy ezt vagy azt a koldust, amikor otthonában holtan találták, egyúttal az ágyában több mint három millió Ft.-ot is felfedeztek, amiről senki sem tudott.
Az ilyen álkoldusokat nem a ruházatuk alapján lehet megkülönböztetni a tényleges koldusoktól, hanem az arcuk és a testük állapotáról. Ezek arca nem megviselt, testük nem csontsovány, a ruházatuk is inkább csak azért van egy kicsit elhanyagolva, hogy a pénzbeszedés esélyét ne rontsák el a megjelenésükkel. Ha meg már szóbaálltak veled az adomány lefizetése miatt, akkor ezek nem 10-20 Ft.-ot kérnek ám, hanem 2-300-at. Mindig tudnak valami indokot, ami az ottani környezethez illik. Pl. állomás környékén az biztos, hogy utazni való kedvük volna, dehát Istenem, az a kis pár száz Ft. hiányzik a menetjegy árából.
Az ilyen alakoknak lelkiismeret furdalás nélkül meg kell mondani, hogy ha hiányzik, akkor azt a távolságot, amelyre ez éppen elég, nyugodtan gyalogolja le, mert úgy látszik, elég jó erőben van ahhoz, hogy ezt megtehesse. Erre aztán nem szólnak semmit, de a nézésük elárulja, hogy hova kivánnak téged, amiért átláttál a szitán velük és utazásukkal kapcsolatban.
Elég az hozzá, hogy nagyon vigyázni kell, mert ott rázzák át az embert, ahol nem is gondolja, ha nincs eléggé résen, és nincs kellő emberismerete. Hiszen annyi van ezekből a rosszhiszemű tarhálókból, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, miközben a dolgot rendkivül nagy ívben és nagyon jó érzékkel mindig sikeresen elkerülik. De ez nem is csoda, mert a koldulással munka nélkül összeszedik a feltételezett munkájukért járó munkabér sokszorosát.
Vigyázzunk hát kedves, becsületes embertársaim mindig arra, hogy ne engedjük magunkat kiröhögni az ilyen semmirevaló, becstelen személyektől, hogy legalább önmagunk előtt ne kelljen szégyenkeznünk!
PLAZMAHALMAZ.
