Kezdetben ugye valának a helyhezkötött jobbágyok. Ezeket a reformkori jobbágy-felszabadítás - az érintettek nem túl nagy örömére - szabad parasztokká nyílvánította, sőt komoly területű saját jobbágytelkekkel "ajándékozta" meg őket.
Az ajándékozás azonban nem okozott osztatlan örömet a volt jobbágyok között, mert földjük ugyan volt, de megművelni nem tudták, mivel szegényeknek a két kezükön kivül egyéb szerszámok nem igen álltak rendelkezésükre.
Így - kényszerből - aztán megszületett a cselédség intézménye, amely a biztonságos jobbágysorhoz viszonyítva maga volt a pokol, az új osztály, vagy réteg számára.
A szét nem osztott nagybírtokok túlnyomó része aztán megmaradt egészen a II. világháború végéig, amikor az újabb földosztás végleg megpecsételte sorsukat. A rengeteg sok kisbirtokos azonban megint majdnem úgy járt, mint a jobbágyfelszabadítás után, hiszen nekik sem volt a kapott földön kivül egyéb felszerelésük. Ettől függetlenül azonban - akármilyen rettenetes erőfeszítésekkel is - de megindult a falvakban a teremtő munka.
Sohasem voltak azelőtt olyan igavonó kombinációk, mint ebben az időszakban.
Egyáltalán nem volt ritkaság olyan fogattal való találkozás, amelyben egy rossz lovat egy öreg tehénnel fogtak össze, mert ezt tudták csak megmenteni a különböző hivatalos rablások elöl, amiket rekvirálásoknak neveztek.
Volt aztán olyan is, hogy az új kisbirtokos magát és a feleségét, vagy ha voltak, akkor a gyerekeit is befogta a járomba, vagy a lószerszámba, kinek mi maradt meg az átvonuló harci alakulatok után.
Szinte minden fantázia nélkül el lehet képzelni, hogy mit szenvedtek ezek az emberek, meg főleg a gyerekek, amikor egy-egy megrakott szekeret, vagy éppen egy ekét kellett elhúzniúk egész naphosszatt, hogy jövőre is legyen legalább egy kis kenyér, ha másból nem, hát kukoricából.
Bizony ez így volt, ezt én magam is tanusithatom talán még egy kis ideig, és akkor senkinek sem jutott az eszébe, hogy sztrájkolni kezdjen, vagy jártassa a száját egy kis nyugati pénzért, vagy egyéb segítségért, hanem dolgozott mindenki erején felül, majdnem a megszakadásig, abban a hitben, hogy jövőre talán már másként lesz!
És ha nem is a következő évben, de tíz rettenetes keserves év után valóban beköszöntött a falvakba a virágzás.
Arról az eseményről, amelytől annyira féltek a falusiak, mint az ördög a szenteltvíztől, egy kevés év múlva már mindenki úgy beszélt, mint egy bekövetkezett csodáról, amely emberivé, sőt széppé tette a falusiak annyi szörnyűséget tartalmazó múltjának folytatását.
Igen, a TSZ-ek kötelező megalakulásának tényéről van szó, amely miatt országszerte ezrek lettek öngyilkosok. Még a mi közepes falunkban is tudok két nagyszerű gazdáról, akik ezt az utat választották, mert az ő szavaik szerint inkább a halált, minthogy az általuk ismert legrongyabb emberek dirigáljanak nekik a jövőben!
Mert való igaz, a háború után azoknak a kezébe került a hatalom és a közigazgatás döntő része, akiket a falusiak azelőtt semmibe sem néztek, még munkára sem igen alkalmazták őket.
De aztán szép lassan ezek az emberek is eltűntek az idő süllyesztőjében, és lassanként (igazán lassanként) kezdtek megfelelő emberek kerülni a megfelelő helyekre.
Igaz, sokáig azért a falusi lakosság idegenkedett a "Jövevényektől", akiknek az volt a feladatuk, hogy szakértő módon irányítsák a még csecsemőkorban lévő közösségeket, és főleg azok célszerű ténykedését.
Hozzáértésük aztán pár év múlva már meg is termelte a gyümölcsét, és majdnem mindenki kezdte jól érezni magát a bőrében. Igaz, dolgozni most is kellett, de hát az igazi gazdálkodó ember, a becsületes falusi nép soha nem is tudott meglenni munka nélkül, mert akkor ingyenélőnek hitte volna magát.
Most már nincs ilyen probléma! A mások által megutált újgazdagok, a ki tudja honnan, milyen becstelen utakon üsszeharácsolt vagyonukat néhány munkanélküli, lehetőleg külföldi szerencsétlennel dolgoztatják meg, és esténként zsebből adnak nekik egy kis kenyérre valót. Azt is inkább csak azért, mert hát holnap is nap lesz, és jó volna, ha a szezon végéig nem halnának éhen az éhbéren nekik dolgozó rabszolgák!
De ez még csak a jéghegy teteje! Ami az ország népét teljesen felháborítja, azt a minden határt túllépő szemtelenségük jelenti.
Mert mi a valóságos helyzet? A dolog nagyon egyszerű és szerencsére mindenki tisztában is van vele! Mert a "tisztelt" újkeletű nagybirtokosaink minden, még elfogadható határt túllépő, erkölcstelen magatartása jelenti az ellenük irányuló közutálat teljesen jogos okát.
Az történik ugyanis, hogy nyáron, ha egy kicsit melegebb van, mint amit őexcellenciájuk még elfogadhatónak minősíthetne, vagy ha éppen nem akkor esik az eső, amikor ők azt óhajtanák, akkor gyerünk, menjünk az útszélekre, lehetőleg minél több embert felbőszíteni, másoknak minél nagyobb kárt és bosszúságot okozni.
Szóval, ha meleg van, az a baj, ha hideg van - ne adj Isten esetleg télen még hó is talál esni - akkor az a tragédia, ha egy kicsit több az eső az a baj, ha kevesebb, akkor az; szóval nem jól van sehogy sem! Ez mind ürügy az útak lezárására, hatalmas - az ország pénzéből vásárolt, légkondicionált traktoraikkal és kombájnjaikkal - felcsap mind utonállónak.
A köznép pedig még jól tudja, hogy mi jár az utonálló kapcabetyároknak, és ha az árokparti fákra most nem is lehet felhuzogatni őket, azért az ország népe nem felejt! Nem felejti el, hogy abból a pénzből, amiből ezek az utonállók mindenütt gátolják a többi ember normális életét, mennyi szegény, valóban rászoruló embert lehetne egész életükre biztonságba helyezni.
Na de hát jó szórakozás az, hogy az útmenti fák alatt hűvösölve, a magukkal hozott bográcsokba főzik a finom marha- vagy birkapörkölteket, isszák a jó hideg söröket, hiszen otthon dolgoznak helyettük a majdnem rongyos, ures zsebű és üres hasú rabszolgák.
Ha aztán ezt a szórakozást már nem találják elegendőnek, akkor megrakatják dinnyével, paradicsommal - vagy mikor mivel - a mi pénzünkün vett vontatóikat, és irány Budapest! De rakományukat itt sem osztják ám szét a rászorulók között, hanem nagy hírverés közben ledöntik a betonra vagy az aszfaltra, hogy menjen mind minél jobban tönkre, nehogy egy éhes kis gyerek egy marék dinnyét is össze tudjon szedni, hiszen szegényke még az idén nem is kóstolhatta meg az új "földbirtokosok" termését.
Pedig lehet, hogy az kis szerencsétlen egy új József Attila lesz majd valamikor, aki az ilyen emberek miatt gyerekkorában bizony éppen úgy éhezett, mint most ezek a mai utcagyerekek.
Na, hát ez lett a nem régen még virágzó - a világ által megcsodált - magyar mezőgazdaságból az újdonsült utonállók elképesztő ténykedései miatt, akik, nyugodtan mondhatjuk, oroszlánrészt vállaltak az ország tönkretételében!
Remélem, hogy a Sors nem nézi majd el nekik a sok gazemberségüket és megfizet nekik érdemeik szerint!
PLAZMAHALMAZ.
