I N V O K Á C I Ó

           Amint már említettem, ebben a bejegyzésben a sírkő misztikumával fogok foglalkozni, mert ez aztán tényleg megállíthatja a logikánkat, ha el akarjuk fogadni a tudományos zsűri álláspontját. De hát én pl. egyáltalán nem akarom! Sőt, az minden óhajom, hogy minél kevesebben értsenek azzal egyet, mert az idő majd úgyis meg fogja cáfolni az ítéletüket!
            A szóbanforgó kihantolt sír felett tehát annak rendje-módja szerint állt egy síremlék, ha jól rémlik, talán valamilyen szilárd anyagból, valószinüleg mészkőből. Bár ki tudja, az sem lehetetlen, hogy márvány volt szegény, hiszen éntőlem azon a tájon akár dúskálkodhatnak is ebben a nemes kőzetben.
            De hiszen nem is ez a lényeg! A lényeg a kövön található felirat, amely aztán már akár perdöntő is lehetne, ha valakiknek nem lenne rendkívüli módon érdeke a tényekkel való szembenállás. De érdeke, vagy inkább érdekük. Hogy mik ezek az érdekek, az megint egy izgalmas kérdés, de vagy kettőt én,- mint laikus is - kapásból tudnék mondani. Sőt, ha eljön az ideje, nem is fogom elhallgatni őket.
            Ha már itt a kőnél tartunk, igazán érdekes lenne tudni, hogy mi lett vele, amikor a sírnál már nem volt rá szükség. Ezt biztosan vannak akik tudják, de úgy látszik, ezt is besorolták a többi titok közé, mint a parlamenti bizottságok teszik, ha olyan dologról van szó, ami rájuk nézve esetleg kellemetlen adatokat tartalmaz. Ilyenkor néhány tíz, vagy akár száz évre is titkosítják a nem kívánatos iratot, mert ez a módszer megoldja egy jó időre az éppen aktuális problémát.
            Ha meg már nem leszünk - gondolják jogosan a titkosítók - vagy legalább is nem lehet bennünket felelősségre vonni a múltbeli cselekedeteink miatt, akkor fene sem bánja, hogy mit gondolnak rólunk ezek a feltörekvő "nebulók". Egyébként is rövidesen hálásak lesznek majd, hogy milyen okos, jól használható tippet hagyományoztunk nekik, mint követendő, de legalább is követhető példát, ha valami baj kerülgetné a házuk táját. 
            Ilyen, titkosítást kívánó "baj" pedig majdnem mindenkinek akad, aki megfelelő  beosztásba kerül az élet sok mindent produkálni tudó útvesztőjében.            
            Na de, mi volt hát a Sírkövön kőbe vésve, mint ahogy a tízparancsolat, amelyet Mózes kapott magától a jóságos Istentől, valahol a Sínai hegy oldalában, amikor a zsidók vándorlásuk folyamán már éppen ott jártak az Igéret Földjének küszöbénél.
            Bizony, azon sem több, sem kevesebb nem volt, mint ami egy normális síremléken lenni szokott. Rajta volt tehát, azaz bele volt vésve a kőbe az alatta nyugvó személy neve, és mivel katona volt, sőt tiszt, a rendfokozata, vagy ahogy akkor még sokáig mondták, a rangja is. Valahogy ilymódon:

                                                      M A J O R
                                  A L E K S Z A N D E R   P E T R O V I C S
              mivel hogy őrnagyi rangja volt a szegény, igazán katonának illő Petőfinek.

           Na, itt már aztán élesedik a helyzet! Mert azt némiképpen nehéz lenne letagadni, hogy ez a név nem Petőfié. Vagy az az ismeretlen kőfaragó csak úgy találomra írt valamit a sziklára, és az éppen kiadta ezt a számunkra azért elég sokat jelentő nevet? Ez már igazán túltenne minden fantázián, és az egész meseszerű lenne.
           És jelentkezik itt egy másik megmagyarázhatatlan dolog is. Ha ugyanis ott a kukoricás szélén tényleg meghalt volna Petőfi, akkor hogyan jutott a holtteste a későbbi sírjába, Barguzinba? Nem valószínű, ill. teljesen valószínűtlen, hogy egy holttestet Segesvár alól több ezer km.-re elvittek volna azok a szgény orosz, vagy kozák, vagy bármilyen katonák. Volt azoknak bajuk enélkül is, éppen elég!
           Na de hát nem is kellett temetni ott a kukoricás mellett még csak ideiglenes jellegű sírba sem senkit, mert a sebesült magyar tiszt valószinüleg el tudott menni a helyszínről a saját lábain. Igaz, nem Barguzinba, de valami olyan gyüjtőhelyre, ahova elkisérték, és a többi hadifogollyal együtt útba indították valahova Szibéria felé.
           Megállapíthatjuk tehát, hogy eddig minden stimmel a történet "sikeres" kimenetelének szempontjából. 
           Alekszander Petrovics, úgyis mint Petőfi Sándor, szépen fokozatosan eljutott   SzIbériába és ott élt-éldegélt, amíg nem hívták őt is egy menyországi behívóval az égi szabadságharcosok közé. Lehet ugyanis, hogy ott éppen egy ilyen daliás őrnagyra volt szükség, aki ráadásul még a szeráfkarok himnuszaihoz esetleg valamilyen szöveget is tud majd fabrikálni. 
           Ott fenn a felhők felett ugyanis az a hír járta, hogy ez az Alekszander nem csak vtéz katona volt, hanem költő is egyben, akinek a versíró képessége talán egy fokkal még a vitézségét is felülmúlta. Hát ezt az állítást azt hiszem nehéz lenne kétségbe vonni, mert egy két levél eljuttatása Bem apó kezeihez azért nem volt valami túlságosan nagy hőstett.
           Mindegy, ne bántsunk senkit esetleg ok nélkül. Az azonban bizonyos, hogy stimmel a név, stimmel a rendfokozat, stimmel a helyi szájhagyomány az idegen katona kilétével kapcsolatban.  
           Az az érzésem, hogy az eddigi adatok mellé még jó néhány "stimmelő adat" csatlakozik majd, de azt csak valamikor a jövőben fogom elmondani, mert attól tartok, hogy szegény Alekszanderrel fogok álmodni, és majd kapok tőle egy kis fejmosást a javából.  

                                                                                  PLAZMAHALMAZ     

          A barguzini lelet egyelőre - igaz már elég régóta - csupán egy csontváz. Kell-e hát nekünk, magyaroknak, ezzel a csontvázzal többet és másként is foglakoznunk, mint amit a hivatalos vizsgálatok álláspontja olyan sziklaszilárd mozdíthatatlansággal megállapított, és örök időkre szóló érvényességgel lezárt. Tévedhetetlen tudásról, vagy szándékos némaságról van-e vajon szó ebben a nem mindennapi ügyben.
          A tévedhetetlenséget azt hiszem eleve kizárhatjuk, mivel nem vagyunk sem "Deus", 
sem "omnipotens". A matematika valószínüségszámítási ágazata - a hozzáértők előtt - már sokkal hatásosabb bizonyító erővel rendelkezhet egy-egy esemény vagy volt történés valódisága mellett, vagy ellen. 
          Ebben a barguzini históriában az összes napvilágot látott adathalmaz (az említett valószínüségszámítási elmélet latbavetésével) szinte kizárólagosan egy tényt bizonyít, ami azonban éppen ellenkezője a "hivatalos" álláspontnak. Én minden esetre sokkal inkább hiszek a matematikának, mint az esetleg sunyi, félrevezető szándékú "tudományos" állás- foglalásoknak.         
          Mert nézzük csak meg egy kicsit a mindenki, vagy legalább is sokak által ismert tényeket. Már persze azokat, amelyek úgy váltak ismertté, hogy talán a közzétételükkor eleve megrostálásra kerültek, mert a mesterségesen fenntartásra szánt homályra a többi rész némi fényt is vethetett volna.
          Lássunk hát ezek közül a napvilágra került adatok közül néhányat, hogy egy kicsit azok is elgondolkozhassanak, akik szentnek és sérthetetlennek tartják az ügy jelenlegi lezárásának formáját és tényét.
          1. Először is megállapíthatjuk, hogy Petőfi halálát sokan eleve kétségbe vonták. És itt a hangsúly az azonnaliságon van, tehát nem évek, vagy évtizedek múlva, legenda -szintű mesetörténet formájában keletkezett szájhagyományról van szó. Úgy néz ki a dolog, hogy a halálhír cáfolatát szemtanuk, vagy legalább is "logikai tanuk" terjesztették teljesen őszintén, minden érdek nélkül!
           A logikai tanuk alatt azt értem, hogy akik utoljára látták Petőfit, azok mind állítják, hogy a költő egyedül volt, az őt megtámadók pedig kb. öten. És mivel Petőfi ráadásul tiszt is volt (azt most ne firtassuk, hogy minek?) - az abszolút túlerőben lévő támadóknak egyáltalán nem lehetett célja az ellenséges tiszt meggyilkolása. 
          Az orosz hadsereg egyébként sem rablógyilkosokból állt, hiszen az egész Eurázsia legerősebb és legelittebb hadserege lehetett, mert a "cár atyuskára", aki számukra szinte Isten volt, szégyent semmiképpen sem hozhattak. Nem is beszélve arról, hogy egy élő ellenséges tisztet hadifogolyként bemutatni a parancsnokság előtt nem kicsi dicsőség lehetett.
          Valahol ezen a részen szakad el a film. Hogy aztán vagy jó száz évvel később megint forogni kezdjen a mozigépész masinája, de a tönkrement filmrész úgy látszik nem pótolható. Nem pótolható hiánytalanul és tökéletes biztonsággal, de a rendelkezésünkre álló részletek azért majdnem mindent elárulnak, ha az ember is segít a hiányzó darabokat egységes egésszé összeállítani.                
          2.Másodszor azt emelhetjük ki a történet folytatásaként, hogy Petőfi amikor eltűnt, (szándékosan nem mondom, hogy elesett!), ha ott a kukoricaföldön tényleg meghalt volna, akkor azt semmiképpen sem temethetik tömegsírba, hiszen minden adat szerint egyedül volt. Ha a támadóiról feltételezzük is, hogy ők nem voltak hajlandók eltemetni, akkor is szóltak volna az ott a környéken lakóknak, hogy itt van egy hozzátok tartozó katonatiszt, temessétek el, mert mi ezzel nem foglalkozunk. 
         De ha éppen nem szólnak is, akkor is megtalálják rövidesen a holttestét, mert hiszen többen látták a megtámadtatását. Ekkor azonban a környező települések lakói feltétlenül megjegyzik, vagy legalább is valaki mindenképpen, hogy ide és ide temettük el a magyar szabadságharcos halott tisztet, és így valamilyen nyom biztosan marad. De hát ott, azon a környéken még csak egyetlen szóval sem emlékeztek meg ilyen jellegű temetésről, ami teljesen természetellenes jelenségnek mondható. Hogy az eseménnyel kapcsolatban szájhagyomány ne keletkezett volna, az szinte elképzelhetetlen, és teljesen ellentmond a valószinüség logikájának.  
          A másik ilyen érthetetlen dolog - a hivatalos "végeredmény" szerint pedig - majdnem teljes egészében hihetetlen a síremlék misztikus problémája.  

                                                                                            PLAZMAHALMAZ                
       

           Szóval, ha be akarom tartani az előzőekben tett ígéretemet, akkor ott kell folytatnom, hogy mint minden reggel, úgy akkor is -- talán júl. elejének valamelyik reggelén -- elindultam szépen a kert kapujától hátrafelé, hogy körültekintsek - na nem a sík mezőn, mint hajdan Hunyadi János a szirttetőről - hanem csak az éj folyamán történt esetleges változások között. Alig tettem azonban pár lépést, a citromfű-bokor mellett mintha valamilyen kis mozdulatot kapott volna el a szemem fényképezőlencséje, ami megállásra kényszerített.
          Ha már kényszerítik az embert, akkor nehéz annak ellenállni, főleg, ha a kényszerítő erő is éppen bennünk lakozik. Meg is álltam hát tétovázás nélkül, és szépen szemügyre vettem, hogy ugyan mi lehetett az a valami, ami így leblokkolta a továbbhaladásomat.
          Az az igazság, hogy vagy egy percig semmi különösebbet nem tudtam megállapítani a már jól ismert dolgokon kivül. Aztán hirtelen -- ahol a legalsó levelek a zöldből már majdnem barnába mentek át,-- megint láttam egy villanásnyi mozdulatot. De még így is, hogy már ismertem a közelebbi helyet, jól ki kellett nyitnom a szemeimet, hogy meglássak egyi szőrös kis tyúktojás-féle dolgot.
          Mivel a gondolkodásom -- ugye, ezt mindenki bizonyítani tudja -- rendkívüli módon logikus, habozás nélkül arra a megállapításra jutottam, hogy szőrös tojás márpedig nincs, legalább is nincs tyúkoknál, így hát most már tényleg végére kellett járnom a dolognak.
       Ennek érdekében felvettem egy kis darabka vesszőt, amiből egy kertben mindig akad annyi, amennyire éppen szükség mutatkozik, és azzal megsímogattam a kis tüskés tojást, hogy áruljon el már magáról valamit.
          És csodák csodájára, mintha a kis pálcikám varázsvesszővé alakult volna át, a kis gömbalakú gombócból egyszerre elipszoid formáju figurácska lett, amint lassan kinyújtózkodva életet lehelt magába. A kicsit megnyúlt test egyik végén feltűnt egy majdnem tiszta fekete, köralakú, két pici lukkal rendelkező képződmény, amit nyugodtan hasonlíthatok egy miniatűr kis konnektorhoz. Igaz, ebbe a konnektorba legfeljebb egy mobiltelefon töltődugóját lehetett volna belehelyezni, mert valamilyen nagyobb készülék töltéséhez a kis konnektornak bizony még sokat kellett fejlődnie.
       Na, de annyit legalább elértem már, hogy a zoológiai ismereteim segítségül hívásával megállapítottam magamban,
hogy ez a furcsa kis teremtmény nem más, mint egy pici kis sündisznó, vagy inkább sünmalac, bár még annak is csak éppen kezdő. 
         Ahogy aztán egy kicsit körülnéztem, észrevettem, hogy a kis disznó-csemete nincs ám egyedül. Nem messze tőlünk ott lapul a testvére is, éppen olyan rafináltan várakozva a mozdulatlanság biztonságában, mint ez a másik, amelynél ez a módszer nem vált be valami tökéletesen. Én meg szépen egymás  mellé terelgettem őket a varázspálcámmal, hogy azért mégse érezzék olyan árván magukat.
         Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a kis ártatlanok engem szépen becsaptak. Először is azzal, hogy nem is tekinthettem magamat a gazdájuknak, mert a szomszéd kert nyitott fáskamrájában látták meg a napvilágot. Aztán meg azzal, hogy alig néhány óra múlva, amikor ellenőrízni akartam, hogy mivel töltik az időt az én újdonat-új ismerős barátocskáim, azzal leptek meg, hogy immár öten gurultak ide-oda, igaz, nem túlságosan nagy sebességel.
         Tudni kell, hogy a kerteket elválasztó kerítések mindenütt drótfonatból készültek, így hát a kis malacocskák kedvükre kószálhattak össze-vissza a kerítés lukain átbújkálva. Állítólag ez lett a vesztük is, mert a szülőhelyük túlsó szomszédjában két kutya is rontotta a levegőt. Aztán ezek a kutyák a még puha kis tüskékkel védett sünikéket egyszerűen agyondögönyözték.
       Sajnálom őket nagyon, mert az alatt az egy hét alatt, amig ott voltak a láthatáron, egészen összebarátkoztunk. Mostmár csak remélni tudom, hogy hírmondó azért maradt közülük, hogy tudassa a világgal, hogy ők is voltak egy kis ideig, ha nem sokan tudtak is róluk.
          A tanulság pedig, amiért ezt az egész kis történetet elmondtam, az az, hogy bármilyen tüskés külsejű élőlényt is majdnem biztosan meg lehet szeretni, TALÁN MÉG AZ EMBERT IS!

                                                                                                                                   PLAZMAHALMAZ

           Ha az ember falun láthatja meg a napvilágot, az már egy életre szóló szerencse, legalább is az én szememben.
               Aztán, ha még ott is élheti le az életét, ahol megszületett, az már egy olyan adománya a Sorsnak, amihez foghatót nem sokat tapasztalhatunk ezen a földi útunkon.
               Nekem ebből a két adományból csak az egyik teljesült, mert gyerekkoromat leszámítva hosszabb időt később már alig-alig tölthettem el egyvégtében a szülőfalumban. 
               Az elmondottakból aztán egyértelműen következik, hogy aki gyermekkorában megszokta a falu életének légkörét és hangulatát, az már később sem tud egy betonrengetegben boldogan élni, vagy akár csak elfogadhatóan is megszokni az ottani körülményeket.
              Nekem azonban aránylag szerencsém volt az átmenet nehézségeiben  valamilyen még éppen elfogadható középút megtalálásában. Először ugyanis a Pannonhalmi Főapátság  Mons Sacer Pannoniae nevezetű jókora dombjáról, a várfal mellvédjéről tekintgethettem vágyakozva arra Nyugat irányába, amerre, túl a sokorói hegyeken az én falum élte csendes, nyugodt életét, ha éppen nem forrt még a hegyek leve, a legénységet, de általában a férfinépet is néha teljesen megbolondítva.
             Az ilyen magas fokú egyéni átalakulások főleg  a szept.8.-i búcsú tájékán voltak törvényszerűek, amikor nem csak a borok folydogáltak, hanem a baráti vagy éppen testvéri vér is. Ilyenkor aztán véget ért a barátság, igaz, csak egy- két napra, (a kijózanodásig) hogy aztán annál nagyobb legyen az öröme az ismételt testvéri egymásratalálásnak. Ekkorra ugyanis kiderült a félreértés, amely minden valószínüség szerint egy csodaszép kislány rossz irányba küldött mosolyából származott eredetileg, és leginkább.           
         Pár év múlva aztán megint szerencsém volt, mert az egyetemi diákotthonunk a Gellért  hegyen, a Bérc utcában foglalta el az egyik legszebb helyet, amely mellett minden szerelmes pár elsétált, hogy keressenek egy olyan nyugodt kis zugot, ahol háborítatlanul áldozhatnak Ámor zöldbe borult, virágokkal díszített oltárának színpompás takaróján..
            Ilyen előzmények után -- bárki beláthatja -- senki sem nagyon tudná elképzelni a jövendő életét (ha csak nem kényszeríti a sors) valamilyen kőrengetegben élni tovább, ha még életnek nevezhető ez a börtönmegoldás.
           Mit tehet ilyenkor a gondolkodó ember? Én pl. azt cselekedtem, hogy megpróbáltam összekötni a kellemest a hasznossal, ami ebben az esetben a kervárost jelentette. Egy ilyen helyen ugyanis majdnem folytatni lehet a falu életének ritmusát, és érzékelni a vidék hangulatát.
            Megmaradnak a régen megszokott teendők, minden évszak visszahozza a valamikori ténykedéseket, és csak a lelkünk legmélyén érezzük néha, hogy ez azért mégsem ugyanaz. Mert a téli reggelek általában hóhányással kezdődnek, amikor az is kiderül, hogy a valóságban ki mekkora "hóhányó" is hát akár átvitt értelemben. 
           Ilyenkor bizony még szép a tél. Szép a csodásan ragyogó fehér tisztaság, a hóval, vagy zuzmarával megrakott fák, és bent a szobákban a biztonságot duruzsoló kályhák melege. De azért mindannyian tudjuk, hogy ez a szépség is mulandó, mert jön az olvadás, amikor a sok fehérségből piszkos pocsolyák lesznek, a hóemberekből csúnya hókupacok, és már alig várjuk, hogy a Tél szépségénél egy sokkal nagyobb szépség, a Tavasz szépsége mielőbb legyőzze azt, ami itt és most már úgyis meghalásra van itélve.
          És a természet szépen szót is fogad, ha nem is nekünk, de a saját törvényeinek. A kert kizöldül és annak virágai tavaszonként újra nyílnak, a gyümölcsfák általában lelkiismeretesen teljesítik kötelességüket, ha nem jön fagy, vagy későbbi jégverés, akkor lehet bízni  a szüret igéretében is.
            Persze ehhez kell az is, hogy az ember mindig kisérje figyelemmel kora tavasztól a kis növények önálló életének útját, és segítsen nekik, ha valamire szükségük van, főleg a felnőtté váláshoz való elindulás idején. 
            Ez az, ami örömet okoz aztán az embernek, leginkább reggelente, amikor le lehet ellenőrizni, hogy "na mi újság a ti világotokban, kis növénypalánták"? Mert az ember el sem hinné, aki a saját tapasztalatából nem ismeri a kerti életet, hogy ez a kis kétcentis akármi tegnap még nem is volt sehol látható, ma meg már igazi öntudatos buzgalommal kacsingat a Nap felé, mintha csak tudná, hogy minden energia és élet onnan származik.
            Ezek egészen megható dolgok tudnak lenni, ha az ember együtt él az életükkel, és drukkol is nekik a sikerhez, amelynek pedig annyi ellenszurkolója is van, hogy csoda, ha mégis győz az élniakarás.
            Néha aztán egészen más természetű meglepetéseket is tartogatnak a kertek, ha nem is annyit és olyan nagyokat, mint a gyermekkori erdők.   De azért ezeket is meg kell becsülni, és meg is lehet szeretni, még akkor is, ha aztán néha csak nagyon rövid ideig örülhetünk nekik. Egy ilyen meglepetést majd legközelebb lehet, hogy elmesélek, mert kis szereplői nem mindennapos élőlények voltak, akiknek azonban lehet, hogy nagyon rövidre szabatott a földi és kerti életük.

           Már csak azért is, mert van mit. Itt ugyan nem érvényes az a közmondás, hogy mindenki seperjen a saját háza előtt, mert már az is igen jó volna, ha ezek a csapatok mit sem törődve a házak tulajdonjogával, az utcán és tereken csinálnának egy kis kézzelfogható rendet.De hát ilyesmiről szó sincs!.
               Az egyes brigádok jól őrízve a maguk és a társcsapatuk territóriális Peszonális únióját, az ő saját uralkodójuk egyetértésével, vagy inkább egyenes utasítására, megkeresik az általuk már előzőleg jól "belakott" tanyahelyet, ahol aztán újfent otthonosan berendezkednek. Egy-egy ilyen tanyahely aztán (miután a lakói kiköltöztek) nyugodtan várhatja a hivatalos felszabadító csapatokat, hogy ugyan takarítsák már el ezt a renegeteg koszt, amit ők a nagy szaktudásuk teljes latbavetésével  pánikszerű távozásuk után itthagyni méltoztattak.
             A pánikszerű távozás azért volt indokolt, mivel a nap 24 órájából itt elheverésztek vagy hatot, ekkor pedig már közeledik a napi végkielégítés ideje, ami ugyan meg sem közelíti a 100 millió forintot, na, de nem is dolgoztak egy percet sem a BKV. valamelyik vezérigazgatói poziciójában, tehát nem lehet egy szavuk sem. Aki a 100 milliókat kapja, az biztosan annyit is éremel, meg még ráadásul  --remélhetőleg  -- legalább tíz év nyugodalmas helyet valamelyik hangulatos rácsos kerítés mögött. 
           Igaz, ott hiába fogja elénekelni szegény, megfelelő mélabús emlékezéssel a "RÁcsos kapu, rácsos ablak, nemsokára itten hagylak!" c. magyar nótát, hogy az előbbi témától se távolodjunk el túlságosan messzire.
Meg aztán a rácsos kapukon belül is van ám takarítani való, ha más nincs, hát a páciensek lelkiismeretében felhalmozódott rengeteg szemét, ha ugyan ezek a végkielégítettek rendelkeznek még ilyen alkatrésszel a szellemi világukban.  
              Most éppen az jutott az eszembe, hogy annak a pót-pót vezérigazgató hölgynek milyen jól állhatna a kezében egy lapát, vagy pláne egy seprű, ámbár a gravitáció törvényeit figyelembe véve, repülni nem nagyon sikerülne neki vele. De - szó se róla - azért nem lenne utolsó mulatság egy ilyen jó kis társaságban viszontlátni őt, gondolom, amint éppen megvendégeli a sorstársait, hiszen eneki a Gundelben sem lesz probléma a számla kiegyenlítése.     
           Most azonban erre még hiába várnak a nehéz és sok munkában elfáradt brigádtagok. Minden esetre ez a napi végkielégítés arra azért bőven elég lesz, hogy estére egy kis mámoros hangulatban aludjanak el, és álmukban majd úgy adódik, hogy még azt a szemetet is felszedegetik, amire  ébren, napközben oda sem bagóztak. De az is lehet, hogy vezérigazgatói bársonyszékben töltik majd az álmukat, és amikor felébrednek, akkor igazán megkönnyebbülnek attól a tudattól, hogy "na hála isten, nincs itt semmi baj, ma éjjel sem lettem vezérigazgató, így nyugodt lelkiismerettel alhatom majd etére is, és nem vár rám egy olyan cella, ahol 'este rács van a csillagokon'.

                                                                                                                                         PLAZMAHALMAZ

           Mivel az előzőekben éppen egy közterületen játszódó "idillel" foglalkoztunk, maradjunk is még ezen a területen egy kicsit, mert itt mindig akad valami érdekes látnivaló.
           Az előbbi térnél is említettem, de majdnem minden közterületre érvényes, hogy a sok szemét eláraszt mindent, úgy hogy a kultúrált államokból érkező vendégeink nem nagy örömmel igérik meg a vendéglátóiknak, hogy alig várják azt a napot, amikor megint itt lehetnek nálunk.
          Pedig nem kell ám azért hasraesni előttük, sem szégyenkeznünk olyan nagyon magunk miatt, mert ott, náluk is van ilyen és olyan ember is, talán jelenleg még ott egy kicsit jobb az arány. Láttam én még néhány éve is olyan filmeket, amelyekben az utcákon keresztül-kasul kihúzott madzagokon lengette a szél a ringyes-rongyos ruhadarabokat. A gyerekek meg olyan szutykosak, koszosak voltak, amilyenekhez foghatót nem is igen találnánk itt nálunk.
          Az viszont igaz, hogy a szem előtt lévő tereket és utcákat valóban rendben tarják, bár ezt egy kis rosszindulattal akár kirakatpolitikának is nevezhetném, bár ehhez a szóhoz elég rossz szájíz tartozik itt ebben a honban.
          Mostanában egyébként is mintha megindult volna valami változás. Sokszor tapasztalom, hogy fiatalok és idősebbek egyaránt odamennek a szemétgyűjtőkhöz akár tíz-tizenöt méter távolságból is, eldobni és eloltani a cigarettájukat. El kell ismernem, hogy ez nem túlságosan régen van így, bár az is igaz, hogy most a büntetéstől is félnek, mert akár egy napi munkabérük is bánhatja szemetelésüket, ha egy "hatósági közeg" ezt észreveszi. 
          Aztán meg azt is lehet látni, hogy itt is, ott is feltűnik egy csoport olyan ember, akik  azelőtt nem túlságosan tolongtak a munkáért. Vagy legalább is sokkal jobban tülekedtek a különböző segélyekért.
          Ezek között aztán vannak magyarok és nem magyarok, azaz cigányok. Ők vannak többségben, még akkor is, ha egyébként kisebbségnek hivatnak. Szándékosan nem írtam romát, mert ezt a szót ők maguk sem szeretik. Ezt nem is lehet csodálni, mert a cigány elnevezés, vagy név meg kell hagynunk, nagyon sok dicsőséget és elismerést hozott már fajuknak, míg a roma szót régebben nem is igen ismerték a magyarok, de talán még maguk a cigányok sem.
           Mondhatjuk tehát, hogy  ismert, sőt elismert volt a cigány név, mégpedig mindenfajta lekicsinylés vagy gúnyolódás nélkül, ha a viselője külön nem érdemelte meg a saját kiközösítését.
           A "cigány" szóban igazában még valami humor is található, talán a sok létező cigány szereplésű anekdótából és jópofa dalból vagy nótából kifolyólag. Meg aztán sok szeretet is áramlik némely dalból.  Cigány témájú vagy szereplőjű nóta pedig rengeteg van, és ezek mind nagy népszerűségnek örvendenek, mind a cigányok, mind a magyarok között. 
          Már az elnevezésük is sokatmondó, mert hiába cigány a nóta szereplője és szerzője egyaránt, azért magát a produktumot "Magyar nótának" mondja mindenki, és megfigyelhető az is, hogy ezekben a nótákban még véletlenül sem nevezik a cigányokat "romáknak"
         Hogyan is nézne ki mondjuk az egyik legismertebb magyar nóta azzal a címmel, hogy "A vén roma"?

Meg aztán a szövege is:
                                  "Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, 
                                   Párjával éldegélt egy vén roma". 

         Ez ugye nemcsak nevetéges, de bosszantó is.

         Ezek a "munkabrigádok" aztán külön is érdemelnének néhány szép szót, ha az ember veszi a fáradságot és figyelemmel kiséri egy darabig a semmittevésüket.  Mert valami izomszaggató munkavégzést itt elképzelni is csupán a fantázia szintjén lehet, ha valakinek elég élénk a képzelete.

          Na, akkor majd nemsokára folytatjuk, ha megint lesz egy kis időm.        

           Bizony, bizony néha csak csodálkozni lehet az élet produkálta események egyes elemein. De hogy a már jól bevált és több esetben is kiválóan bizonyítani képes EVOLÚCIÓ is így cserben tudja hagyni a szegény halandó embert, azért azt nem gondoltam volna, csak úgy félkézből.
           Jó néhány nappal ezelőtt megigértem ugye, hogy a közeljövőben majd folytatom a régi parkban átélt élményeket, és ezt az igéretemet most kezdem beváltani.
           Na dehát erre az esetre is nyugodtan illik az a közmondás, miszerint "ember tevez, Isten végez!" Jelenleg a tervező ember éppen én voltam, az Istent pedig gondolom nem kell különösebben bemutatnom. De ha kellene sem tudnám, mert személyesen sohasem találkoztam vele, így fogalmam sincs, hogy mit tudnék róla hitelesen elmondani, a Bibliából ismerteken kivül. Az ott leírtakért pedig ugyan ki vállalna ma már bármilyen felelősséget, hiszen azért az akkori szereplők közül már nem túlságosan sokan koptatják itt szaladgálva a bolygónk sok viszontagságot megért felszinét.
           Szóval az történt, hogy engem bizony alaposan elkapott egy megfázás, mivel ugye jó melegek voltak a nappalok és éjszakák. Ilyenkor legkönnyebb aztán összeszedni a betegségeket, úgy, hogy meg sem kellett erőltetnem magam az ügy érdekében.
          Na, most már mindegy, remélem a nehezén sikeresen túl vagyok, így most folytatom a parki parkolásom leskelődésének eredményeit.
          Ebbe a térbe, ahol akkor - és régebben máskor is - szívesen loptam a napot, több út is betorkollik. Az egyik ilyen út a pihenő helyemtől alig tíz-tizenöt méterre köt ki a tér oldalában. Egyszer csak a szóbanforgó utca sarkán megjelenik valami, aminek az észrevételéhez azonban meglehetősen jó szemre volt szükség, mert ez a valami alig-alig hagyta el az utca aszfaltjának magassági szintjét, pedig mint később kiderült, nem is tartozott a hivatalos csúszó-mászó fajokhoz.
           Azért mondom, hogy "hivatalos csúszómászó", mert így kinézésre talán még ezt a titulust sem érdemelte meg. Aztán, ahogy az ember -- mármint én -- felocsudtam csodálkozásomból, jobban megnézve ezt a torzszülöttet, arra kellett gondolnom, hogy ez talán mégis egy hajléktalan patkány lehet, "aki" éppen most keresi jövendő tanyáját.
          De szinte azonnal kiderült, hogy ez az elméletem sem állja meg a helyét, mert egy pillanattal később  gőzmozdonyra emlékeztető szuszogások közepette kigördült a sarokhoz a hajléktalan patkány állatszelídítője is.
          Ez bizonyos vonatkozásokban éppen az ellentéte volt az előfutárának, a méreteit tekintve pedig teljes mértékben.
Amúgy nőnemű lehetett az istenadta, legalább is az öltözékéből erre lehetett következtetni, mert másképpen aztán a nők ezért a hasonlatért talán meg is lincselnének. Gondolom, valami újgazdag maskura bújt bele azokba a csodálatos cafrangokba, talán éppen azért, hogy ílymódon legalább olyan feltűnő legyen, mint patkánykinézetű kisérője.
          Hát ez (nyugodtan állíthatom), sikerült is neki.  A két -- éginek egyáltalán nem mondható -- tüneményt most már így együtt vizsgálgatva, rá kellett jönnöm, hogy az a valami ott a másik valami mellett mégsem lehet patkány, mert ahogy biológiai ismereteimből rémlik, a patkányoknak pikkelyes a farkuk. Ezé pedig nem volt az, bár egyértelműen szőrösnek sem volt nevezhető. Lehet, hogy az elefántméretű gazdája a csupasz, vagy a majdnem szőrtelen farku teremtményeket kedveli a saját háza táján.
          A java azonban még most következett, amikor is az Evolúció már említett cserbenhagyását is megtapasztalhattam.  A pikkelytelen és szőrtelenfarkú csodabogár ugyanis -- amint ezt már tudjuk -- előbb ért a sarokra, mint szuszogó, de amúgy -- a méreteiktől eltekintve -- sok vonatkozásban  méltó párja.
        A sarokra érve azonban egészen kétségbe látszott esni, mert a különleges farkú barátját sehol az ég adta világon nem fedezte fel. Ez persze nem is csoda az élet amúgy mindenki által megszokott rendjében.  A szerencséje aztán az lett, hogy némely női lény, össztalálkozva ezzel az ismeretlen teremtménnyel, (mert valami miatt éppen a földön volt a tekintetük), elsikoltották magukat rémületükben, mivel ők bizony nem az ilyen farkú teremtményekhez voltak hozzászokva.
          Ettől a pillanattól fogva aztán megtalálta dallamosnak nem éppen nevezhető hangját az egy nagy adag jóindulattal akár nőnek is nevezhető némberünk, és majdnem egész mámorossá válva a viszontlátás örömében, imígyen rikkantotta el magát: 
       "Csúnya kis gyönyörűségem, hát szabad ezt csinálnod anyucikáddal? Tudod, hogy én nem bírok veled lépést tartani, mégis elhagytál! Most aztán várd meg anyukádat, mert meghalok, ha elveszel, vagy esetleg valami bajod történik!" 
           Hát én (szerencsére) eddig még sohasem láttam ezt a nőt, de most aztán egészen elfogott valami érdekes félelemszerű érzés. Hát már itt tartunk a klónozás tudományában? Mire számíthatnak akkor a néhány évtized múlva megszülető, vagy csak úgy egyszerűen létrejövő generációk?
           Ez a félelem, egy nagy adag dühösséggel, sőt némi utálattal is párosulva arra késztetett, hogy ezt aztán már a rendes, tisztességes embertársaim nevében sem  hagyhatom szó nélkül. Gyorsan kiszálltam hát kényelmes helyemről, és az időközben a kocsimig elérő "hölgyet" jól, sőt feltűnően szemügyre véve, aztán a "gyereke" után nézve vele is ugyanazt megcsinálva, némi idegenkedéssel ugyan, de megszólítottam.
           "Igaza van Asszonyom, vagy minek is mondjam?! A gyerekeinket addig kell nevelnünk, ameddig remény van a nevelés eredményére. Maga tényleg szerencsés, mert ezt a kölyköt aztán le nem tagadhatja az biztos, hiszen a hasonlóság akkora, mintha a szájából köpte volna ki a kicsikét. Ámbár ezt a kis patkányt a hagyományos módon megszülni sem lehetett nagy kunszt!"
            Ezzel aztán, mint aki jól végezte a dolgát, szépen visszaültem a kocsimba, miközben ez a másfél mázsás "boszorkány-anyuka" a körülötte állók röhögésétől kisérve, majdnem futva megindult elveszni készülő magzatja után.    A futásban csak az akadályozta meg, hogy akkora terhet cipelni azért nem gyerekjáték ám, még akkor sem, ha az illető az egytlen leszármazottja után igyekszik kétségbe esve.
           A megható találkozás első pillanatai azzal teltek el, hogy a boldog anyuka felkapta és magához szorította a szorongatásra és ölelgetésre alig-alig alkalmas élőlényt, aztán se szó se beszéd, minden undor nélkül szájon csókolta imádott magzatát.
          Na, ezt már aztán végképpen nem vette be a gyomrom, gyorsan indítottam és kereket oldottam a helyszinről, mielőtt még hányingert kaptam volna.
          Mindezekhez csak annyit kívánok még hozzáfűzni, hogy senki ne gondolja, miszerint én valami állatgyűlölő lennék!
Sőt, nagyon is szeretem az állatokat, ha azok tényleg állatok. De ebben a szituációban erre a definicióra a két szereplő közül egyik sem volt méltó, mert az igazi állatok mind megsértődtek volna az ő leminősítésük miatt.
         Szóval, valahol húzni kell egy határvonalat, mert egyenlőségjelet azért az EMBER és az ÁLLAT közé csak az tehet, aki az állatok oldaláról nézve tényleg  meg is érdemli, és nem néznek maguk az állatok is egy kicsit ferde szemmel rájuk. 
         Hát ezt a szép és egyben tanulságos kis élményemet akartam megosztani azokkal, akiket érdekel az ember emberi méltósága!   

                                                                                                                                PLAZMAHALMAZ                                                                                 

             Jöttében-keltében az ember sok furcsasággal találkozik. A multkor, most már lehet vagy két hete, amikor még a hőség sem volt ilyen nagy, szokásom szerint elmentem egy kis tapasztalatot szerezni a mai élet különböző viszonylatairól. 
             Az egyik terünknél, amit valaha parknak is nyugdtan lehetett nevezni, találtam egy még meglévő fa alatt egy kis helyet, ami éppen csak elég volt a parkoláshoz.  Ez persze pézbe kerül, de -- gondoltam magamban --  innen a kocsiból, kényelmesen üldögélve szerezhetem meg az áhított tapasztalatokat.
             Hát ebből aztán nem is lett hiány. Először is (mivel már elég régen jártam itt), megdöbbentett a tér állapota, amely nyugodtan feltehette magának a kérdést, hogy "régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban", pedig századok elmúlásáról sem lehetett beszélni az utolsó találkozásunk óta.
            A teret  keresztül-kasul átszelő régi, kavicsos utak mentén sehol nem látok egyetlen padot sem, amelyek fölé akkora árnyas fák buktatták árnyékukat, hogy öröm volt alattuk egy kicsit elbeszélgetni. Most nem hogy padok nincsenek,  de még a fák közül is csak imitt-amott van egynéhány eléggé megviselt, mondhatnám:  hajléktalan  állapotban. A néhai fű mindenütt eltűnt, a virágos ágyásoknak csak az emléke él, az sem sokáig már.
            Helyettük szemét, szemét hátán, főleg papír és rongydarabok, amelyek külön-külön mind elárulja valamikori rendeltetését, már csak úgy ránézésre is, ha valaki veszi a bátorságot egyáltalán rájuk tekinteni. 
            A régi, füves-bokros területen most olyan nomád táborok létesültek, csak úgy találomra és ideiglenesen, mert aztán egy kis idő múlva - gondolom az éjszaka közeledtével - ezek majd gazdát cserélnek, vagy éppen megszaporodnak a lakóik.
           De most még a jelenlévők hancúroznak itt önfeledten. Van aki talán tízóraizik vagy ebédel, netán reggelizik, mások éppen a majdnem meztelen gyereküket próbálják jobb belátásra bírni valamilyen ügyből kifolyólag.
           Megint mások semmi morális problémát nem érezve, leguggolva azt a "ténykedést" folytatják a tábortól néhány lépésre, amit még a férfiak is ebben a pózban szoktak elvégezni. Magyarul ők most WC.-n vannak.
          Igaz, a W-ből hiányzik a víz, a C-ből pedig a Closet, na de hát ilyen kicsire csak nem adunk, amikor csodák csodájára itt üzemel pár méterre egy valódi szökőkút, amely éppen alkalmas a papírhiány pótlására. Na, legalább ílymódon egy-két szép papírdarabkával, vagy rongyocskával kevesebb fogja itt diszíteni ezt az amúgy egészen festői környezetet.
          Amott meg nicsak! Egy kopasz, valamikori bokor mellett -- ha jól saccolom -- egy Cromagnoni ősember és egy Neander-völgyi hölgyike éppen azon mesterkedik, hogy minél előbb egy test legyenek, ha nem is egy lélek.  Mert a lélek ebben az esetben teljesen fölösleges, sőt egyszerűen "non gratis", tehát nem kívánatos valami, amiről igaz, lehet hogy soha nem is hallott ez a két ősember-féle teremtmény. Mindegy, a már befektetett munka hamar megtérül, és így minden mehet a maga évmilliós útján, mindazok láttára, akik esetleg erre a látványra kiváncsiak.
            Most azonban valami egészen más dolog köti le a figyelmemet, de ezt már csak a másik bejegyzésemben mondom majd el, mert már többször észrevettem, hogy ez a csodamasina nem szereti, ha egy helyre sokat írunk. Mentés ide vagy oda, ő egyszerűen önállósítja magát, és az egész munkám fuccsba megy. Ettől pedig az Isten őrizzen, amit most remélem meg is tesz a kedvemért.

                                                                                         PLAZMAHALMAZ

            Mivel az előző bejegyzésem csak úgy kutyafuttában félbemaradt, most úgy döntöttem, hogy egy darabig abbahagyom a múlt időkön való merengést és nosztalgiázást. Helyette több időt forditok a változatosabb dolgokra, akár ma történtek, akár már régebben.

            Kezdjük is hát mindjárt egy nem régi kis eseménysorhoz kötődő élményemmel, amely a város "bolhapiacával" kapcsolatos. Van ott, helyesebben volt ott egy érdekes nő, aki mostanában eltűnt. Nem tudom, hogy hova és miért, de az biztos, hogy egy színfolttal szegényebb lett a "zsibogó." Azt hiszem, minden egyéb kiderül az ígért rímes kis meséből, amely ugyan nem mese, de akár az is lehetne. Lássuk tehát a medvét:

                                           ZSIBVÁSÁRI  BÖZSIKE.

                           Debrecenben van egy víg hely, úgy hívják, hogy "zsibogó"
                           Ha kedved van úgy délelőtt, idejárni csodajó.

                           Bármit akarsz látni, venni, ne félj nem fogsz csalódni,
                           Van itt minden, új és régi, drága dolog és bóvli.

                           De legjobb, hogy van egy asszony, az ő neve Bözsike,
                           Mindenképpen ide illik, ide pont a zsibibe.

                           Igaz rég volt már menyasszony, de jól bírja a strapát,
                           Mulatásra és dugásra éjjel-nappal készen áll.

                           Szabad száját csak csodálják a férfiak s a nők is,
                           Kacagását talán hallják a vonuló felhők is.

                           Körülötte ezer férfi lebzsel, nyüzsög, vágyódik,
                           Várják, legyen záróra már, hátha vágyuk oltódik.

                           De Bözsikénk mikor végez, talán csak úgy - pár szóra,
                           A fenekét riszálgatva belibben a presszóba.

                           Bent zene szól s a férfiak epekedve várják rég, 
                           Mert Bözsikénk - mit tagadjuk - itt maga a bajadér.

                           Táncolni kezd, de tánc közben jól vigyáz a bőrére,
                           Óhajra vagy forró vágyra sem vetkőzik pőrére.

                           Később otthon a lepedőn lett egynéhány furcsa folt,
                           Úgy megdugták Bözsikénket, hogy az maga csoda volt.

                           Már tánc közben símogatták combja közt a sunáját,
                           Dugás közben elsuttogta most az esti imáját.

                           Én meg vártam türelmesen, bár sokan rámásztak rég,
                           De igérte várjak nyugton, enyém lesz a java még!

                           Most hát várok, mit tehetnék, majd csak sorra kerülök,
                           Már ez is több a semminél, ha addig meg nem kergülök!

             Be kell vallanom, hogy az eredeti szöveghez viszonyítva néhány anatómiai fogalom nevét egy kicsit irodalmi szempontból elfogadhatóbbá tettem, bár sok blogíró a legtrágárabb szavak leírásából sem csinál problémát.  Én azonban -- mindenki tudja -- ehhez mérten túlságosan "finom lélek" vagyok! ( Ha igaz!)

            Ez a bejegyzés-cím tulajdonképpen egy kis vers címe, amelyet akkor írtam, amikor 57. febr.14.-én újra megindult az egyetemeken az oktatás, így nekem is vissza kellett ill. lehetett mennem Pestre. Ez a vers tehát majdnem pontosan "annyi idős", mint a "Magamról" szóló, amelyet előzőleg már leírtam, talán a harmadik bejegyzésemben. 

           Ha most azt mondom, hogy 56. novembere után az a december és a követekező január mégis szép idő volt, akkor az nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem volna a nemzeti gyászról és tragédiáról. Annyit azonban mindenképpen  jelent, hogy a szépséget a fiatalságunk, az ifjuságunk hozta magával. mert a történelmi léptékkel mérve született nagy dolgok és események mellett vagy mögött ott élt az ember egyedi sorsa, amelyet huszonkét évesen nem lehetett eltemetni még a szovjet tankok ármádiájának sem.

           Mert azok aztán voltak elegen. Lehet, hogy minden faluba jutott belőlük legalább egy, bár nálunk kettő is "leparkolt" szépen az országút szélén. Lehet, hogy már  nem hittek az őket félrevezetni szándékozó egyiptomi mesében, de az biztos, hogy egyetlen puskalövést sem adtak le azalatt a hét alatt, amig ott "vendégeskedtek" minálunk.  Igaz, ez alatt az idő alatt még a tankjaikból sem szálltak ki, így kénytelen voltam feltételezni, hogy a hatalmas T-34-es harckocsikban nem csak élelem van bőven, hanem az emésztési végtermék elhelyezésére szolgáló helyiség, vagy eszköz is.

           Van itt az utcánkban egy felszentelt katolikus pap, aki a katonaideje alatt a harckocsizóknál szolgált, és a lövészeti gyakorlatok altt sikerült is neki szépen és majdnem tökéletesen mgsüketülnie. Most eszembe jutott, hogy őt az előbb említett ismerethiányomról majd kifaggatom, és akkor megint tanulok valamit. Remélem azonban, hogy erre az új ismeretre sohasem lesz szükségem a gyakorlati életben.

           Talán egy hét múlva aztán, ahogy jöttek, olyan feltűnés nélkül el is párologtak ezek a harckocsik. Mi pedig, miután átestünk a legnehezebb lelki megrázkódtatáson, és a falu élete is kezdett visszatérni a régi medrébe, elhatároztuk, hogy elmegyünk Budapestre, megszemlélni a szovjet ostrom "eredményeit". Így aztán apámmal, a nővéremmel és annak férjével elindultunk a Györi vasutálomás felé.

           Érdekes módon nem sok várakozás után már indult is egy szerelvény, amely személyszállítási feladatot teljesített Györ és a főváros között. Itt aztán megnéztük a Corvin köz, a Kilián laktanya és környékük romhalmazát, magunkban elsirattuk  fővárosunk volt szépségeit, és átéreztük magyarságunk újbóli - immár ki tudja hányadik - halálraitélését.

          Hazatérve aztán a béke szigetén lassan-lassan gyógyulni kezdtek a lelkeinkben ütött sebek, és amikor páran a barátok közül összeálltunk, és elkezdtük a tél szépségeinek újbóli megélését, akkor valamennyire megnyugodtunk, hogy tél után biztosan eljön majd egyszer az új tavasz, mindenféle értelemben.

          Ezekre a feléledő reménysugarakra és az akkorra már elmúlt tél emlékeire gondolva írtam aztán ezt a kis verset, amely igazság szerint egy elmúlt, szomorúságokban és szépségekben gazdag időszak nosztalgiája. És most akkor lássuk a verset.

                                     Ha otthon járok majd tavasszal
                                     S érzem szívemben panasz van
                                     Keresek régi nyomokat
                                     Letarolt téli bokrokat
                                     Ezüstös, alvó fákat
                                     Megrakodva zuzmarával
                                     Szárnyára kap az emlékezés
                                     És mint gyönyörű téli mesék
                                     Úgy zsongnak felém az emlékek
                                     Ó édes régi tévedések!

                                     Hozzák a múlt üzenetét
                                     A csilingelő nevetést
                                     Ezüstös csengők üde hangját
                                     Az alvó tájak álmodását
                                     Hulló pelyhek halk zizegését
                                     S hallom egy kislány pihegését...
                                     Ó elmúlt csodás meseképek
                                     Emléktek örökre belémégett!   

                                                                                                     PLAZMAHALMAZ                   
                                    

            Mindenszentek előtti napon, tehát okt. utolsó napján érkeztem haza Budapestről. Az előtte való este a diákszállónk udvarára beállt két nagy, győri teherautó, amelyek élelmiszert hoztak nekünk, egyetemistáknak.

            A Győr irányában vagy annak környékén lakó társaim is ugyan úgy, mint én, gyorsan  értesültünk ezekről  a kocsikról, és a sofőrökkel, meg a kisérőikkel megbeszéltük, hogy elvinnének-e  bennünket haza. Mármint kit hol útközben letehetnek, ahonnan az illető a legkönnyebben hazatérhet. 

           Így is történt minden, másnap reggel elindultunk. Voltunk a kocsi platóján vagy tizen-tizenketten. Aztán Győrben már alig fele létszámban örültünk a város viszontlátásának, mert útközben megfogyatkoztunk azokkal, akiknek előbb volt célszerű leszállniuk.

          Én azonban még ott sem szálltam le, csak áttelepedtem  a másik kocsira, mert az meg tovább ment Pápa felé. Így aztán még Ménfőcsanakig nem kellett kutyagolnom, mert ott ágazik el a pápai  úttól a tényői-sokorópátkai út.

          Másnap, a reggeli mise után a plébános úr a kezembe nyomott egy meglehetősen terjedelmes verset, hogy ezt, ahogy tudom, délutánig tanuljam meg, és akkor a temetőben a Hősök emlékművénél tartandó ünnepségen az ő beszéde után majd elszavalom.

          A vers címe "Üzenet haza" volt, de többet nem is tudtunk róla, még azt sem, hogy ki a szerzője. Gondoltunk mi Harsányi Zsoltra, Mécs lászlóra, Sík Sándorra és még másokra is, de egyben sem tudtunk biztosak lenni.

          És valóban! Sok-sok éven keresztül nem is sejtettem, hogy ki lehet a költő, aki ezt a csodás verset produkálta. Egyszer aztán hallottam a rádióban vagy a TV-ben, hogy most pedig elmondják Márai Sándor "Üzenet haza" c. versét. Egészen megdöbbentem, mert az előtt vagy fél évvel véletlenül láttam egy olyan szórólap minőségű  nyomtatványon ezt a verset, és ott költőjéül Wass Albert szerepelt. Na már most aztán mi lehet az igazság? 

         Szerencsére eszembe jutott, hogy ez a csodálatos masina, amelyen most is írok, a magyar "Marslakók" jóvoltából szinte mindent tud, és talán valamelyik "mikroprofesszorának" segítségével nekem is választ ad majd a kérdésemre. És igazam lőn!

         Kisült, hogy a vers szerzője igenis Wass Albert, az erdélyi gróf, aki valahol Nyugaton ette kesrű, honvágytól könnyízű kenyerét.  Sőt azt is megtudtam, hogy a verset elkészülte után azonnal elküldte a szintén ott élő Szeleczky Zitának, aki azt azon melegében műsorára is tűzte.

         Elképzelhető a sok kintlévő magyar emigráns általi fogadtatás, hiszen nálunk az aránylag kis falu közönsége is sírva fakadt a szavalásom befejezése után. Ez a könnyezés pedig egészen biztosan nem az én versmondó képességem megható erejéből született.

          2009. júl.12.

          Utoljára a "Cigányok szamarával" egy kis vidámságot akartam a bejegyzésembe csempészni, mert a jókedv, ha nem is égigérő, azért mégis jót tesz a lelki üdvösségünknek, vagy ha annak nem is, hát a lelki állapotunknak egészen biztosan.

         Bizony nagyon régen volt már, hogy a különböző fajtájú emberek olyan szépen megférjenek egymás mellett, mint ahogy az az általam leírt kis kacindombi csendéletből  kirajzolódott.  Ha két-három szóval kellene ezt az időt behatárolnom, akkor legegyszerűbben azt mondhatnám, hogy ilyen állapot akkor és addig volt, amikor és ameddig REND VOLT EBBEN AZ ORSZÁGBAN!.

           Ezt mindenki nyugodtan veheti úgy, mint színtiszta igazságot, és semmiképpen sem úgy, mint valami lázítást a fennálló rend ellen.

         Rólam aztán nehéz lenne azt állítani, hogy én a most legutóbb (1989 körül)   porbahullt renszer meggyőződéses híve volnék. Elég csak azt megemlítenem, hogy én az ország legelőkelőbb egyházi gimnáziumában érettségiztem, amit még első szent királyunk, Szent István alapított, és ott neveltette fiát, Imre herceget is. Aztán 1956-ban egyetemi hallgatóként teljes érzésvilágommal a forradalom mellé álltam, ámbár utólag el kell ismernem, hogy ezt a mostani "rendet" aztán igazán nem akarta egyetlen egy sem közülünk, és a magyar népből sem!

        De hát meddig is van, vagy lehet valahol REND?  Addig, amíg van aki ill. akik azt fenn is tudják tartani. Ehhez azonban egy olyan szervezet szükségeltetik, amelynek törvényes hatásköre van, és amely hatáskör érvényesítésének sikerességét nem gátolják és teszik lehetetlenné mindenféle kis csoportocskák hangoskodásai, garázdálkodásai a szent szólás-szabadság és a még szentebb emberi szabadságjogok teljesen tévesen értelmezett alkalmazásaival.

        Mert attól, hogy ez a rendvédő szervezet becsületesen végezni akarja a neki törvényben biztosított, sőt ott megkövetelt munkáját, attól a rendszer még nem válik diktatúrává!

          Én azonban teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy ország lakosságát abszolúte nem zavarná az a tény, hogy az őket irányító rendszert diktatúrának neveznék, ha ez a diktatúra a nép, vagy az országban lakó népek, népcsoportok számára semmiféle hátránnyal nem járna, hanem éppen ellenkezőleg, a nyugalmat és a békességet szolgálná.  Magát az elnevezést meg bánja a fene!

        Legyen diktatúra, csak ne kelljen félelemben élnie senkinek sem, ne lopjanak és raboljanak, ne tegyenek mindent tönkre, mert az ilyen dolgokat cselekvőkre bizony csak nyugodtan sújtson le a diktatúra vasökle.

        Volt már ilyen próbálkozás, hiszen sokan emlékezhetünk még arra a jelmondatra, hogy : "Munkás ököl - vas ököl,- oda csap ahova köll!" Lehet, hogy pontosan itt történt aztán a hiba, hogy ti. nem mindig oda csapott a már megszületett "vasököl", ahova és amikor szükség volt rá. De ha tényleg odacsap a hatalom vasökle, ahova kell, akkor senki nem fog tiltakozni a diktatúra megléte miatt.  Ha csak néhány olyan egyén nem, akiknek meg amúgy sem lehetne a kedvükre csinálni semmit, mert nekik egyszerűen lételemük a kákán is csomó keresése. Ők meg néhányan aztán csak hadd keresgéljenek, egészen addig, amíg a megfelelő helyre nem teszi őket a túlnyomó többség diktatúrája. 

      Reméljük, egyszer talán még erre is sor kerülhet. Bárcsak mielőbb idejuthatnánk!

                                                                                 PLAZMAHALMAZ.

          Amint ígértem, a lehetőségekhez képest kerüljük majd az egyhangúságot. Sétánk  -reméljük- változatos tájakon, hegy-völgyes vidéken halad át, és az lenne a jó, ha minden új tájon megtekinthetők lennének valami arra érdemes dolgok. Én minden estre erre fogok törekedni, és ami csak tőlem telik, azt meg is teszem annak érdekében, hogy a sétánk emlékezetes maradjon a résztvevők számára, persze a kellemesebb oldalról nézve.

          Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy a próza, vagy a líra jelent-e kiesebb, kedveltebb tájat a kiránduláson jelen lévő társaságnak. valószínűleg egyiknek így, a másiknak amúgy. Minden esetre az előző részben egy vers dominált,legalább is érzésem szerint, ezért most egy kis vidámabb prózai szemelvény bemutatását szándékozom    megtenni.

        Ez a szemelvény egy nagyobb terjedekmű könyvből való, amelynek a címe nem olyan hangulatos, mint ez a részlet majd lesz annak, aki elolvassa. A szóbanforgó cím tehát így hangzik: EGY FALU A TEMETŐBEN, és a régi, gyermekkori ismerőseim és barátaim által benépesített otthoni temetőnk lakóinak bennem élő emlékeiről szól.

       Igyekeztem ezeket az emlékeket úgy felidézni, hogy humor, szépség, emberség, szeretet és szerelem, néprajz és szociológia is megtalálható legyen a megjelenítésükben. Persze nem lehetett elkerülni a balsorsok és tragédiák emlékeit sem, hiszen ezek is hozzátartoztak - sajnos nem is jelentéktelen mértékben - a régi falunk életéhez, csak úgy, mint manapság is ahogy alkotórészei ezek az életünknek.

       Itt és most azonban - amint már emlitettem - inkább egy humoros részt "idézek", és lehet hogy majd a jövőben még másik ilyen vidám, kiragadott darabokat is meg fogok mutatni, hogy kedvet csináljak a könyv elolvasásához.  Hiszen való igaz, hogy az ember jobban szeret nevetni, mint szomorkodni, vagy egyenesen sírdogálni.

       Szóval ebben a kis részben a falunkban lakó, mondhatni őshonos cigyánycsalád nagyrabecsült és produkcióiról méltán nevezetes szamaráról lesz főleg szó, meg hát körítésül a ház asszonyáról és annak férjéről, azaz Mári néniről és Náci bácsiról. Őket és az egész családot megbecsülte a falu lakossága, mert soha semmiféle erkölcsi problémát nem okoztak sem maguknak, sem másnak. Bárcsak most is lehetne ugyanezt elmondani. Na, de hát lássuk a farbát, amint mondani szokás. Ennek persze előfeltétele az, hogy sikerüljön a szöveg áthelyezése erre a lapra, egy kis másolás segítségével. Tehát:

                                      RÉSZLET AZ "EGY FALU A TEMETŐBEN"                                                          c.      könyvből.

                                               (A CIGÁNYOK  SZAMARA.)

        A Kacin-dombi cigánycsalád legeredetibb és legnagyobb hanggal bíró tagja azonban nem a szoknyás vagy nadrágos teremtmények közül került ki. Volt rajtuk kivül még egy időjós családtag is, aki ugyan négy lábbal taposta a Kacin domb tetejét, de rendkívüli tehetsége révén akár egy dalárdába, akár egy meteorológiai társaságba is nyugodtan elmehetett volna valamilyen komolyabb funkcióba. 
          Amúgy a munkáért nem nagyon lelkesedhetett, mert én sohasem láttam a legcsekélyebb munkát sem végezni, még egy könnyű kordéhúzás erejéig sem, tehát úgy látszik úri mód megélt a már említett tehetségeinek kamatoztatásából.
          Mert pl. ordítanai aztán úgy tudott,hogy egy olyan kántorválaztási hangversenyt, amilyenről az előzőekben már szó volt, elsöprő fölénnyel nyert volna meg, kiütéssel vagy inkább kirugással legyőzve minden ellenfelét.
          Pesze a zenéhez való ilyetén viszonyán nem lehet csodálkozni, mert akinek ilyen fülei vannak, attól jogosan el is várhatja az ember a nem mindennapi teljesítményt, főleg ha zenei hallásról van szó.
          Gondolom az elmondottakból mindenki kitalálta már, hogy itt nem egy mindennapi szamárról van szó, hanem egy egészen kivételes tehetségű dalnokról, aki meg is érdemli azt a kivételes bánásmódot, amelyben a domb lakói részesítették.
          Mi a Kacin dombtól légvonalban kb. egy km.-re laktunk, de azért nem kellett rádiót hallgatnunk, hogy megtudjuk milyen lesz a közeljövő időjárása, mert a "Náci" sokkal pontosabb időjósnak bizonyult, mint a Meteorológiai Intézet, pedig ezért nem hogy fizetésre, de még tiszteletdíjra sem tartott igényt. 
           Én láttam vagy háromszor az ilyen jellegü produkciói közben. Meg kell állapítanom, hogy öröm volt nézni azt a mutatványt, amivel összekötötte az időjárás várható alakulásának közhírré tételét a cirkuszi bohóckodás elemeivel. Való igaz, hogy ezzel a módszerrel kombinálva az ember még a nem túlságosan szívderítő jóslatokat is szivesebben fogadta, mint amikor csak olyan lélektelenül tudomására hozzák a prognózisokat, amelyek aztán vagy beválnak, vagy nem.       Többnyire inkább nem!  Na de hát a jól sikerülő előrejelzés megalkotásához tehetség is igényeltetik, amellyel a mi Nácink szinte túlzott mértékben rendelkezett.
           Aztán láttam olyankor is, amikor talán annak örült egy kis kárörömmel, hogy most az egyszer tényleg jól bolonddá tette ezeket a barnabőrű embereket.              E fölötti örömében - ott ahol volt - egyszerűen hanyattvágta magát, a négy lábát balerinákat megszégyenítő ügyességgel dobálta ide-oda, és csak úgy porzott körülötte minden a nagy vigalom pancsolásában.
          Amikor aztán egy-egy ilyen produkcióból felpattant, akkor minden más alkalmat lepipálva akkora üvöltésbe kezdett, hogy a nagy sárga fogai is elővillantak, és szinte félelmetes volt a vicsorgásával együtt.  Pedig hát nem akart ő bántani senkit, csak féktelen jókedvében megmutatta a nézőközönségének, hogy hogyan mulat egy magyar szamár, ha elég nagy az öröme és elég tág számára ez a cigány világ.
          A nagy óbégatásokba azonban néha beleavatkozott Mári néni, főleg olyankor, amikor az ember Nácinak  akart üzenni a szamár Nácinak célzott mondandójával. Mert már biztosan mindenki rájött arra a turpisságra, hogy a szegény szamár nem véletlenül örökölte meg a gazdája nevét, hanem egyenesen a gazdaasszonya jóvoltából.
          A cigányoknál ugyanis még ma is erősen él a patriarchátusi rend, az asszonyoknak tehát sok szavuk nem lehet a dolgok irányításában. Igazság szerint én még női vajdáról nem is hallottam. Nekik inkább csak a nehezebb munkák elvégzése jutott és jut ma is osztályrészül. Most is sokszor lehet még látni, hogy a hatalmas termetű, jól táplált cigány férfiak mellett a kis sovány, gyenge asszonyok cipelik az óriási batyukat, miközben a kolosszus méretű férfi csak ott sétálgat mellettük zsebre dugott kézzel, vagy éppen kényelmesen cigarettázva.
          Mári néni azonban a nevelés kérdését eredeti módon oldotta meg, mert   amit tudtára akart adni Náci bácsinak, azt ugye nem mindig tehette meg, a    "háziúr" hangulatától függően. Ilyenkor aztán - ha ebbe a szamár is jóindulattal besegített - őhozzá intézte intelmeit.
           Pl. ha a szamár jókor kezdett ordítani a Mári néni lelkigyakorlatának megtartása szempontjából, akkor a gazdaasszony jól megmarkolva hosszúszárú pipájának üstökét, rákezdett nevelőcélzatú kiabálására, mondjuk egy ilyesmi szöveggel:
         "Te Náci! Ha nem fogod be azt a mocskos pofádat, akkor én ezt a pipaszárat úgy ledugom az üvöltöző torkodon, hogy többet biztosan nem kell hallgatnom       ezt a pocsék i-ázásodat".
           Erre Náci bácsi, aki persze azonnal vette a lapot, hiszen csak az előbb hagyta abba a szamara által aztán kifogástalan hangnemben folytatott előadást, mindjárt a pártjára is állt, mondván, hogy:
          "Mári, jó lesz, ha nem hozol ki a béketűrésből, mert bizony isten rád  ugratom ezt a szegény, csődörnek indult szamarat, és akkor majd megbosszulja rajtad, hogy annak idején kiheréltetted".
           Mári néni ezek után megfordította a pipáját, csutorával a szája felé,  köpött egy terjedelmeset, aztán tüntetőleg elvonult a közös lakosztályuk felé,  de az ajtót belülről gondosan bezárta, hogy se az egyik, se a másik Nácinak ne legyen módja látogatást tenni a leányszobájában.
           A veszekedések megelőzésére végül is Náci bácsinak a maga nemében  zseniálisnak mondható ötlet jutott az eszébe, és elballagva a gyömörei vásárra, hazaállított egy formás nőstény szamárral, amelyet mindjárt be is mutatott, hogy íme, itt van a fiatalabb Mári.
           Mári néni azonban feltalálta magát, és mindjárt ki is nyitotta a kunyhójuk ajtaját, kiszórva rajta Náci bácsi nyoszolyáját és személyes cuccait, mondván,   hogy legyen akkor odakint szép nászéjszakájuk, mert ide többet be nem teheti azokat a mocskos lábait.
           Szép nászéjszakájuk azonban még maguknak a szamaraknak sem lett,   mert a Nácin a már előbb említett műtétet még suttyó korában végrehajtották,    így a jó erkölcs megsértésének még a gyanúja sem merülhetett fel.
         
                                               *       *      *                                           -

           Hát erröl a szamárhistóriáról ennyi talán elég is, és szívből remélem, hogy ha hahotázást  nem is, de egy kis vidám mosolygást azért oda tudtam varázsolni arcotokra és szívetekbe ezzel a kis félig-meddig valóságos történettel.

         Most pedig megígérem, hogy ehhez hasonlatos kis epizódokkal majd még elő fogok rukkolni, bár az igazságosság kedvéért most megint egy kis vers fog következni, de majd csak az ötödik bejegyzésben.

         Addig is érezzétek jól magatokat, én pedig nektek az előbb elmesélt nászéjszakánál  sokkal szebbeket kívánva, egyelőre elbúcsuzom az egész Kacin dombi pereputtytól.

                                                                                   
                                                                                       PLAZMAHALMAZ.

        Mivel nálunk szinte közmondás-szerűen használjuk azt a kifejezést, hogy "Három a magyar igazság", ezért most még én is leírtam szavakkal a bejegyzés számát, de a negyediknél, ha még lesz ilyen, már csak számmal fogom jelölni az egymásutániságot.

       Amint az a címből is sejthető, most egy nagyobb lélegzetű sorozatba kezdek; a prózai és lírai produkciók leírásához. Ez történik egyrészt a saját kedvtelésemre, másrészt azért, mert hátha valakinek egy kis derűt, vagy egyéb kellemes érzést tudok az életébe csempészni, még ha csak néhány perc erejéig is.

       Én kisgyermek korom óta szeretem az irodalom különböző fajtáit. Kezdődött ez a "szerelem" - mint annyi más embernél is - a ponyvaregények, majd a kalandregények nyakló és válogatás nélküli olvasásával. Aztán, ahogy telt az idő, változtak a könyveim is, ami megint csak törvényszerűnek mondható.

       Egy kicsivel még későbben aztán megismertem a verseket, és én magam is "fabrikáltam vagy faricskáltam" már általános iskolás koromban is néhány "kínrímes", gyerekes - különböző családi Ünnepnapokra szánt - "művet" - amelyek (érthető okokból) azért mégis sikert arattak. Tekintve a családi hallgatóságot, ennyit igazán el is várhattam tőlük.

      Hiába is kerülgetem a forró kását és próbálgatom az idő húzását, most már eljött az ideje, hogy legalább egyet ezek közül a saját "szerzemények" közül bemutassak. Igaz, ez is nagyon régi már, bizony még fiatal egyetemista koromban íródott, talán 1957-ben.  Ezért aztán benne megtalálható az ífjúság hamisítatlan mélabúja, világfájdalma, halálvárása, és a többi jellemző "kortünet."  

       Az igazság az, hogy az ember ebben az életkorban csak jártatja a száját, mert a Véget  olyan távolban érzi, ha egyáltalán valahol is érzi, hogy önmagának talán még tetszeleg is azzal, hogy most esetleg valakit jól megsajnálkoztatok magamon, ezzel a korai temetéssel.

        Mivel még soha sem találkoztam senkivel, aki majd, ha igaz, ezen a helyen olvasni is fogja ezt a verset, ezért előre is elnézést kérek, hogy - bár az előbbi mentő körülmények figyelembe vételével - de itt magamról írok néhány sorban, a megfelelő mélabús hangulatban, amint ezt már említettem is. Kérem fogadják hát elnéző jóindulattal ezt a régi énemet is egy kicsit azért felidéző "művemet"

                                              M A G A M R Ó L.

                                         Távoli  tájról  jöttem én,
                                         Epedő vágyak éjjelén.

                                         Onnan, hol minden csupa fény,
                                         Mélázó, színes költemény.

                                         Közelről láttam az eget,
                                         s hová nem ér a képzelet,

                                         Én minden helyet bejártam,
                                         Míg végre ide találtam.

                                         Ide, e kihűlt bolygóra,
                                         Én, a Mindenség bolygója. 

                                         S most itt vagyok, bár szeretnék
                                         Csapongni ismét szerteszét,

                                         De kötve van beteg szívem,

                                         S amíg végleg el nem pihen,

                                         Addig nem mehet vissza már,
                                         Rabként tartja e zord határ.

                                         Mégis, ha majd már nem dobog,
                                         Bár talán senki nem zokog,

                                         Szegényebb lesz mégis - talán,
                                         Pár szép vággyal e bús világ...

        Hát ez van! Biztosan nem kapok érte Nóbeldíjat, mint az Amerikába települt nagy tudósaink, a már említett MARSLAKÓK, de ezt nem is gondoltam és nem is  vártam. Majd a jövőben még sok, vagy legalább is több versre is sor kerül, hiszen sokan szeretik az érzelmekkel és érzésekkel telitett kissé romantikus irományokat, még ha azokban nincsenek is világmegváltó gondolatok.

        Sajnos, nekem van egy nagy tévedésem, amit el is ismerek minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez pedig az, hogy tudniillik meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen nagy horderejű gondolatoknak nem is annyira a szép érzelmek mezején van a helyük, mert így éppen ezek az érzések vesznek el a lélek megérintése nélkül. Akkor pedig  többet veszítünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon. Ez pedig nem jelent egy jó üzletet, még a kapitalizmus gazdaságtana szerint sem.

        Egyébként nekem - hogy őszinte legyek - egy kicsit azért tetszik ez a vers, még akkor is, ha kirí belőle a mesterkéltnek tűnő mélabú. Már csak azért is, mert ha elolvasom, vagy csak úgy rágondolok egy-egy sorára, visszajön köszönni nekem a régmúlt egy kis darabja, mondhatni a fiatalság tavaszias öltözetében.

        Pedig amikor ezt írtam, biztosan nem volt tavasz, hanem 1957 szomorú ősze, éppen egy évvel a forradalmunk után. Még a helyszín is az akkori volt; a Műegyetem Mátyás templom melletti, Hess András téri diákotthonának egy kis szobája, pontosan szemben azzal a hellyel, ahol most a Hilton szálloda hivalkodik mindenféle történelmi múlt nélkül. Akkor még a régi, - mondhatni valamikori - apácazárda megmaradt romhalmazának falai meredeztek ott az ég felé.

        Sokszor elnéztük az erkélyünkön állva, vagy csak úgy bent a szobában a rajzasztalok fölül feltekintve, ahogy a szél a minden támaszték nélkül maradt, önálló életre kelt  hatalmas falmaradványokat egészen kilengette, hogy csoda volt látni, amint birkoztak a végső enyészettel. Akkor még senki sem sejthette, főleg nem ők, hogy mi lesz majd a helyükön, ahol a valamikori imádságok és zsolozsmázások helyett ma már a dáridózás, a zenebona és a pénz hatalma vette át teljesen a Múlt Idők csendes szilenciumát.

        Ezeknek a kopasz, magukra maradt, végleg halálra itélt falaknak a látványa már akkor is fájt (és valószinűleg nem csak nekem), mint ahogy most ismét hatalmába kerített az akkori pusztulás fájdalma, hiszen Budapest  ismét romokban hevert, mint történelme során már annyiszor.

        Hát ilyenek az emlékek! Van köztük öröm és bánat, hiszen ez így törvényszerű. Csak az a baj, hogy a fájó emlékek sokkal nehezebben gyógyulnak, mint a szépek amilyen hamar hervadni kezdenek.

                         Debrecen, 2009. jún.23.

     Hát ez egyszerűen rémisztő

     Már itt vagyunk, mondhatjuk pár óra múlva, az év leghosszabb napjánál. Pedig mintha csak most lett volna, hogy itt az udvarban magasra kellett hánynom a havat. Nem is lehet azt mondani, hogy nagy tél lett volna, mégis volt, ahol a barackfáim derékig a hóba kerültek.

      Bizony, valamikor régen egyáltalán nem gondoltam arra, hogy idő is van a világon, ami rohanni, vagy száguldani is szokott. Ez egyszerűen nem jutott el a gyermeki tudatomig. Engem csupán az érdekelt ebből az egészből, hogy milyen szép vagy inkább jó eseményeknek nézek, nézhetek elébe azon az aktuális napon.

      Pedig akkor még nem is hallottam arról, hogy a filozófia szerint "az idő az események egymásutániságát" jelenti. Ámbár meglehet könnyen, hogy ez a definició mostanság már idejét múlta, mert jött valami új filozopter, aki -szerinte - sokkal találóbban határozta meg ezt a megfoghatatlan és megérthetetlen valamit.

      Azt el kell ismernem, csak úgy a magam kedvéért, hogy ezzel a fenti definicióval én sem sokat tudok kezdeni. Egyrészt mert túl primitivnek tűnik, másrészt mintha csupán a következményeket tüntetné fel okként.

      A nagy zsenik szerint az Időnek, mint olyannak, ugyanúgy meg vannak a legkisebb, tovább már nem osztható részecskéi, mint mondjuk a fénynek, vagy bármelyik közönségesebb anyagnak. Azt hiszem, ez a tézis a Kvantumelméletből következik, ha következik. Az biztos, hogy pl. én ezt majd csak ott fogom megérteni,- ha ugyan egyáltalán ez lehetséges - ahol minden csupa fényből lesz, és ahol már csak valami fénylények dörzsölik még fényesebbre egymás hátát, vagy éppen valami más testrészét.

      Pontosan ma hallottam az Izraelita vallási műsorban, hogy az ő időszámításuk szerint ez az év az 5768. esztendő, ha jól emlékszem! Bár ekkora számnál egy esetleges kis tévedésnek semmi jelentősége sincs.

      Sajnos arra vonatkozóan semmi adatot nem közöltek, hogy ezt a sorszámot honnan számítják? Mert igaz ugyan, hogy ennyi évet visszaszámlálva eljutunk a kiindulásig, de azért a kezdet szerintem valahogy mégis homályban marad. Mert hát mi volt, vagy mi lehetett a kezdő időpontban? A nulladik évben?

      A világ teremtése - a "Nagy Bumm" - nem, mert az már akkor is előbb volt néhány milliárd évvel. Az első emberpár kiüzetése a paradicsomból? Az sem, mert ennek az eseménynek az idejénél sokkal régebbi történelmi adatok állnak rendelkezésünkre. Esetleg a zsidók szabadulása az egyiptomi fogságból, tehát Mózes vezérségének ideje? Annak meg nincs értelme, mert hiszen már az előtt is létezett a történelmük, hogy leigázták volna őket az egyiptomiak. 

      Itt vagyok hát teljes bizonytalanságban és tudatlanságban ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ezért kérem azt a tudós kutatót, aki engem elfogadható magyarázattal felvilágosítana, hogy ezt tegye meg, ha lehetséges. Egyrészt azért, mert valóban kiváncsi vagyok, másrészt pedig a zsidóságnak, mint a "választott népnek" a története valahogy mindig is érdekelt.

      Mi magyarok ugyan bibliai értelemben nem vagyunk választott nép, de a történelmünkben a hasonlóság nagyon sok vonatkozásban akár feltünőnek is mondható. Elég talán a rengeteg tragédiára, vagy a nemzetünk széthullására gondolni, hogy ezt az igazságot elfogadjuk, és a párhuzamosságot felfedezzük.

      A népünk majdnem fele nem él saját hazájában, hanem a nagyvilágban szétszóródva, ki itt, ki ott éli szegényes vagy gazdag életét. De igazság szerint azok, akiknek jól, sőt nagyon jól megy is a soruk, az elbeszéléseik alapján azok sem boldogok, mert mindegyiket kínozza a honvágy, a Duna-Tisza táját nem tudván elfeledni.

     Bizony, őrajtuk az idő is majd csak akkor tud segíteni, amikor elkerülnek oda, ahol állítólag az örökkévalóság a tény. Ámbár nekem ez az Örökkévalóság sem stimmel.  A hiba azonban lehet, sőt majdnem teljesen biztos, hogy bennem van, mert az én képességeimmel nem tudok mit kezdeni ezzel a fogalommal. Szerintem az Idő és ez az öröklét nem is tudja befogadni egymás létezését.

      Mert elég csak idéznem a katolikus mise Prefációnak nevezett zenés imaszövegét. Ebben ugye az hallható, vagy olvasható, hogy az égi, helyesebben a mennyei seregek "sine-fine dicentes: Sanctus, sanctus, sanctus, Dominus Deus Sabaoth."  Azaz "vég nélkül énekelve mondják, szent, szent, szent a Seregek Úra, Istene". Hát ha ott nincs idő, akkor hogyan lehetséges egymás után háromszor is elismételni a Sanctus-t?

      Na, ez nekem valóban magas, ezért ezt a témát most be is fejezem. Inkább örülök annak, hogy néha ez az érthetetlen Idő hoz magával szép, sőt csodaszép dolgokat,  amikor pl. tavasz van, akár az ember életében, akár a Természet teremtett, vagy  az evolúció folyamán csak úgy létrejött  gyönyörű kertjében.

                                                                                PLAZMAHALMAZ

         Ami azt illeti, több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a mostani űrhajósunk, Simonyi Károly édesapjának, a Műegyetem azonos nevű hatalamas lángelméjű professzorának előadásait hallgatva, először hallottam a "p" és az "n" villamos vezetési módról. 

         Ki gondolhatta volna akkor, hogy mostanra, - még ha ennyi rengeteg idő telt is el azóta - itt tart az elektrónika akkor még nagyon kevesek által ismert és értett tudománya.

            Ezen kevesek egyike azonban éppen a Simonyi Professzor Úr volt, aki világ-víszonylatban is a legnagyobbak közé soroható.

            Ha abban az időben, vagy inkább abban a rendszerben Neki is sikerült volna valamilyen úton-módon Nyugatra települnie, akkor meggyőződésem szerint ma a magyar Nóbeldíjasok száma eggyel nagyobb lenne, és a többi magyar géniusz között, akiket az amerikai társaik nemes egszerűséggel csak "Marslakóknak" tituláltak, az Ő neve is ott szerepelne.

          Mert Ő aztán valóban csodálatos ember volt. Hivatalosan a Műegyetem Villamosmérnöki Karán az "Elméleti Elektromosságtan Tanszék" vezetője volt, de amint én tudom, Ő volt az is, aki a Holdról - az Ő  vezetésével kidolgozott   mód-szerrel az általa felbocsátott elektromágneses sugarakat - azok visszaverődése után - újra detektálni tudta. 

          Ez a tény akkor olyan teljesímény volt, amiért valamely nyugati tudós önmagában is megkaphatta volna a Nóbeldíjat. De hát egy Szovjet fennhatóság alatt álló kis ország nagy tudósa nem is álmodhatott ilyenről. 

         Ő tehát - más lehetőségek híján - egymás után írta a máig is korszakalkotónak nevezhető szakkönyveit, oktatta  a Múegyetem hallgatóságát,  akik közül sokan még ma is megvagyunk, és ma is csodálkozunk e nagyszerű ember tudományos és erkölcsi nagyságán. 

         Ha valaki hallott már, vagy esetleg találkozott is mondjuk a parciális differenciál-egyenletek matemetikai bonyolultságával, akkor egy könyvet az Ő műveiből kézbe véve, biztosan kap egy kis izelítőt abból a tudásból, amin a közönséges halandók legfeljebb ámuldozni tudnak, mert megérteni még a beavatottak sem mindig képesek.

        Szerény embernek ismerte meg az egyetemi ifjúság, de azok oktatásában nem ismert tréfát. Emlékszem egy esetre, amikor a Kémiai Tanszék Gellért térre néző épületének hatalmas előadótermében tartott előadást, mivel az akkor még majdnem "új" Villamosmérnöki Karnak nem voltak "saját" előadótermei, hanem ide-oda vándoroltunk, mint megtűrt, "előkelő" idegenek. Szóval egy ilyen előadáson az egyik hallgató beszélgetni kezdett a szomszédjával, pedig ellentétben - mondjuk - a Marxista tanszék "produkcióival", az Ő előadásain néma csend és figyelem honolt. 

         Az évfolyam létszáma meghaladta a 300-at, de ezekre az előadásokra szinte minden bejártunk, mert lebilincselő előadó volt a Professzor Úr, még ha eltekintünk is az előadások témájának nagyszerű újdonságától. 

        A lényeg az, hogy mi a hallgatói padsorokban egyszerre csak azt tapasztaltuk, hogy előadónk egyszerűen megállt mondandójának közepén, és mereven nézett a terem egy pontjára. Persze mi 300-an is odanéztünk, és akkor láttuk, hogy a két szomszéd jóízűen beszélget, még a hírtelen támadt előadás-megszakítást sem véve észre.

        A Professzor Úr a katedra dobogóján azonban felemelte a kezét és határozott mozdulattal intett a kijárat felé, mint a bibliai Paradicsomkertben az ősszüleinket kiűző kerub. Igaz, lángoló pallós nem volt nála, nem is szólt egy szót sem, mégis mindenki megértette a mozdulat jelentőségét.

        Gondolom, a pallós lángolása helyett a két szomszéd arca kezdett el lángolni a szégyentől, és ez a legkevesebb volt, amit megérdemeltek.

        Persze nem véletlen,hogy a sok és világhírű tudós akadémikus Tanszékvezetőnk közül éppen Simonyi professzor úrral foglalkoztam most egy kicsit részletesebben, hanem mert a számítógép és működésének elmélete rendkivül szorosan kapcsolódik az ő munkásságához.

        Nála jobban talán csak Neumann Jánosnak lehetünk hálásak, aki a villamos  elméleti részletekkel talán nem is annyira kötötte le magát, mint a matematikai alapok és háttér-elméletek kidolgozásával.

        Mindegy, Ő is magyar volt! Egy a Marslakók közül, akik megcsinálták a világnak az első nagyteljesítményű számítógépet, az első atomerőművet, az első atombombát, az első hidrogénbombát, kidolgozták a holográfia elméletét, előállították az ólommentes benzint, és ki tudja mit még, ami hirtelen most nem is jut az eszembe.

        Nincs a világnak még egy ilyen kis országa, amely annyi óriási tudományos eredményt tudott volna produkálni, mégpedig olyanokat, amik a mindennapi életünket gyökeresen megváltoztatták. Igaz, ezek között megtalálhatók a világot "simán" elpusztítani tudó fegyverek is, de ugyanazt az energiát, amely erre képes, az emberiség sorsának szebbé tételére is fel lehet használni. Persze ez - sajnos - már nem ezeken a tudós magyarokon múlik!

       Hát egyelőre ennyit egy olyan emberről, aki ennél sokkal többet érdemel, és remélhetőleg meg is kapja majd jutalmát, ha nem ebben, hát akkor a másik dimenzióban, amelynek tulajdonságairól, létéről vagy nemlétéről Ő egészen biztosan sokkal többet megértett tőlünk, közönséges halandóktól.

        Debrecen,2009. jún.19.                                       PLAZMAHALMAZ