Mivel nálunk szinte közmondás-szerűen használjuk azt a kifejezést, hogy "Három a magyar igazság", ezért most még én is leírtam szavakkal a bejegyzés számát, de a negyediknél, ha még lesz ilyen, már csak számmal fogom jelölni az egymásutániságot.
Amint az a címből is sejthető, most egy nagyobb lélegzetű sorozatba kezdek; a prózai és lírai produkciók leírásához. Ez történik egyrészt a saját kedvtelésemre, másrészt azért, mert hátha valakinek egy kis derűt, vagy egyéb kellemes érzést tudok az életébe csempészni, még ha csak néhány perc erejéig is.
Én kisgyermek korom óta szeretem az irodalom különböző fajtáit. Kezdődött ez a "szerelem" - mint annyi más embernél is - a ponyvaregények, majd a kalandregények nyakló és válogatás nélküli olvasásával. Aztán, ahogy telt az idő, változtak a könyveim is, ami megint csak törvényszerűnek mondható.
Egy kicsivel még későbben aztán megismertem a verseket, és én magam is "fabrikáltam vagy faricskáltam" már általános iskolás koromban is néhány "kínrímes", gyerekes - különböző családi Ünnepnapokra szánt - "művet" - amelyek (érthető okokból) azért mégis sikert arattak. Tekintve a családi hallgatóságot, ennyit igazán el is várhattam tőlük.
Hiába is kerülgetem a forró kását és próbálgatom az idő húzását, most már eljött az ideje, hogy legalább egyet ezek közül a saját "szerzemények" közül bemutassak. Igaz, ez is nagyon régi már, bizony még fiatal egyetemista koromban íródott, talán 1957-ben. Ezért aztán benne megtalálható az ífjúság hamisítatlan mélabúja, világfájdalma, halálvárása, és a többi jellemző "kortünet."
Az igazság az, hogy az ember ebben az életkorban csak jártatja a száját, mert a Véget olyan távolban érzi, ha egyáltalán valahol is érzi, hogy önmagának talán még tetszeleg is azzal, hogy most esetleg valakit jól megsajnálkoztatok magamon, ezzel a korai temetéssel.
Mivel még soha sem találkoztam senkivel, aki majd, ha igaz, ezen a helyen olvasni is fogja ezt a verset, ezért előre is elnézést kérek, hogy - bár az előbbi mentő körülmények figyelembe vételével - de itt magamról írok néhány sorban, a megfelelő mélabús hangulatban, amint ezt már említettem is. Kérem fogadják hát elnéző jóindulattal ezt a régi énemet is egy kicsit azért felidéző "művemet"
M A G A M R Ó L.
Távoli tájról jöttem én,
Epedő vágyak éjjelén.
Onnan, hol minden csupa fény,
Mélázó, színes költemény.
Közelről láttam az eget,
s hová nem ér a képzelet,
Én minden helyet bejártam,
Míg végre ide találtam.
Ide, e kihűlt bolygóra,
Én, a Mindenség bolygója.
S most itt vagyok, bár szeretnék
Csapongni ismét szerteszét,
De kötve van beteg szívem,
S amíg végleg el nem pihen,
Addig nem mehet vissza már,
Rabként tartja e zord határ.
Mégis, ha majd már nem dobog,
Bár talán senki nem zokog,
Szegényebb lesz mégis - talán,
Pár szép vággyal e bús világ...
Hát ez van! Biztosan nem kapok érte Nóbeldíjat, mint az Amerikába települt nagy tudósaink, a már említett MARSLAKÓK, de ezt nem is gondoltam és nem is vártam. Majd a jövőben még sok, vagy legalább is több versre is sor kerül, hiszen sokan szeretik az érzelmekkel és érzésekkel telitett kissé romantikus irományokat, még ha azokban nincsenek is világmegváltó gondolatok.
Sajnos, nekem van egy nagy tévedésem, amit el is ismerek minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez pedig az, hogy tudniillik meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen nagy horderejű gondolatoknak nem is annyira a szép érzelmek mezején van a helyük, mert így éppen ezek az érzések vesznek el a lélek megérintése nélkül. Akkor pedig többet veszítünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon. Ez pedig nem jelent egy jó üzletet, még a kapitalizmus gazdaságtana szerint sem.
Egyébként nekem - hogy őszinte legyek - egy kicsit azért tetszik ez a vers, még akkor is, ha kirí belőle a mesterkéltnek tűnő mélabú. Már csak azért is, mert ha elolvasom, vagy csak úgy rágondolok egy-egy sorára, visszajön köszönni nekem a régmúlt egy kis darabja, mondhatni a fiatalság tavaszias öltözetében.
Pedig amikor ezt írtam, biztosan nem volt tavasz, hanem 1957 szomorú ősze, éppen egy évvel a forradalmunk után. Még a helyszín is az akkori volt; a Műegyetem Mátyás templom melletti, Hess András téri diákotthonának egy kis szobája, pontosan szemben azzal a hellyel, ahol most a Hilton szálloda hivalkodik mindenféle történelmi múlt nélkül. Akkor még a régi, - mondhatni valamikori - apácazárda megmaradt romhalmazának falai meredeztek ott az ég felé.
Sokszor elnéztük az erkélyünkön állva, vagy csak úgy bent a szobában a rajzasztalok fölül feltekintve, ahogy a szél a minden támaszték nélkül maradt, önálló életre kelt hatalmas falmaradványokat egészen kilengette, hogy csoda volt látni, amint birkoztak a végső enyészettel. Akkor még senki sem sejthette, főleg nem ők, hogy mi lesz majd a helyükön, ahol a valamikori imádságok és zsolozsmázások helyett ma már a dáridózás, a zenebona és a pénz hatalma vette át teljesen a Múlt Idők csendes szilenciumát.
Ezeknek a kopasz, magukra maradt, végleg halálra itélt falaknak a látványa már akkor is fájt (és valószinűleg nem csak nekem), mint ahogy most ismét hatalmába kerített az akkori pusztulás fájdalma, hiszen Budapest ismét romokban hevert, mint történelme során már annyiszor.
Hát ilyenek az emlékek! Van köztük öröm és bánat, hiszen ez így törvényszerű. Csak az a baj, hogy a fájó emlékek sokkal nehezebben gyógyulnak, mint a szépek amilyen hamar hervadni kezdenek.
Debrecen, 2009. jún.23.
