Ez a bejegyzés-cím tulajdonképpen egy kis vers címe, amelyet akkor írtam, amikor 57. febr.14.-én újra megindult az egyetemeken az oktatás, így nekem is vissza kellett ill. lehetett mennem Pestre. Ez a vers tehát majdnem pontosan "annyi idős", mint a "Magamról" szóló, amelyet előzőleg már leírtam, talán a harmadik bejegyzésemben.
Ha most azt mondom, hogy 56. novembere után az a december és a követekező január mégis szép idő volt, akkor az nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem volna a nemzeti gyászról és tragédiáról. Annyit azonban mindenképpen jelent, hogy a szépséget a fiatalságunk, az ifjuságunk hozta magával. mert a történelmi léptékkel mérve született nagy dolgok és események mellett vagy mögött ott élt az ember egyedi sorsa, amelyet huszonkét évesen nem lehetett eltemetni még a szovjet tankok ármádiájának sem.
Mert azok aztán voltak elegen. Lehet, hogy minden faluba jutott belőlük legalább egy, bár nálunk kettő is "leparkolt" szépen az országút szélén. Lehet, hogy már nem hittek az őket félrevezetni szándékozó egyiptomi mesében, de az biztos, hogy egyetlen puskalövést sem adtak le azalatt a hét alatt, amig ott "vendégeskedtek" minálunk. Igaz, ez alatt az idő alatt még a tankjaikból sem szálltak ki, így kénytelen voltam feltételezni, hogy a hatalmas T-34-es harckocsikban nem csak élelem van bőven, hanem az emésztési végtermék elhelyezésére szolgáló helyiség, vagy eszköz is.
Van itt az utcánkban egy felszentelt katolikus pap, aki a katonaideje alatt a harckocsizóknál szolgált, és a lövészeti gyakorlatok altt sikerült is neki szépen és majdnem tökéletesen mgsüketülnie. Most eszembe jutott, hogy őt az előbb említett ismerethiányomról majd kifaggatom, és akkor megint tanulok valamit. Remélem azonban, hogy erre az új ismeretre sohasem lesz szükségem a gyakorlati életben.
Talán egy hét múlva aztán, ahogy jöttek, olyan feltűnés nélkül el is párologtak ezek a harckocsik. Mi pedig, miután átestünk a legnehezebb lelki megrázkódtatáson, és a falu élete is kezdett visszatérni a régi medrébe, elhatároztuk, hogy elmegyünk Budapestre, megszemlélni a szovjet ostrom "eredményeit". Így aztán apámmal, a nővéremmel és annak férjével elindultunk a Györi vasutálomás felé.
Érdekes módon nem sok várakozás után már indult is egy szerelvény, amely személyszállítási feladatot teljesített Györ és a főváros között. Itt aztán megnéztük a Corvin köz, a Kilián laktanya és környékük romhalmazát, magunkban elsirattuk fővárosunk volt szépségeit, és átéreztük magyarságunk újbóli - immár ki tudja hányadik - halálraitélését.
Hazatérve aztán a béke szigetén lassan-lassan gyógyulni kezdtek a lelkeinkben ütött sebek, és amikor páran a barátok közül összeálltunk, és elkezdtük a tél szépségeinek újbóli megélését, akkor valamennyire megnyugodtunk, hogy tél után biztosan eljön majd egyszer az új tavasz, mindenféle értelemben.
Ezekre a feléledő reménysugarakra és az akkorra már elmúlt tél emlékeire gondolva írtam aztán ezt a kis verset, amely igazság szerint egy elmúlt, szomorúságokban és szépségekben gazdag időszak nosztalgiája. És most akkor lássuk a verset.
Ha otthon járok majd tavasszal
S érzem szívemben panasz van
Keresek régi nyomokat
Letarolt téli bokrokat
Ezüstös, alvó fákat
Megrakodva zuzmarával
Szárnyára kap az emlékezés
És mint gyönyörű téli mesék
Úgy zsongnak felém az emlékek
Ó édes régi tévedések!
Hozzák a múlt üzenetét
A csilingelő nevetést
Ezüstös csengők üde hangját
Az alvó tájak álmodását
Hulló pelyhek halk zizegését
S hallom egy kislány pihegését...
Ó elmúlt csodás meseképek
Emléktek örökre belémégett!
PLAZMAHALMAZ
