Bizony, bizony néha csak csodálkozni lehet az élet produkálta események egyes elemein. De hogy a már jól bevált és több esetben is kiválóan bizonyítani képes EVOLÚCIÓ is így cserben tudja hagyni a szegény halandó embert, azért azt nem gondoltam volna, csak úgy félkézből.
Jó néhány nappal ezelőtt megigértem ugye, hogy a közeljövőben majd folytatom a régi parkban átélt élményeket, és ezt az igéretemet most kezdem beváltani.
Na dehát erre az esetre is nyugodtan illik az a közmondás, miszerint "ember tevez, Isten végez!" Jelenleg a tervező ember éppen én voltam, az Istent pedig gondolom nem kell különösebben bemutatnom. De ha kellene sem tudnám, mert személyesen sohasem találkoztam vele, így fogalmam sincs, hogy mit tudnék róla hitelesen elmondani, a Bibliából ismerteken kivül. Az ott leírtakért pedig ugyan ki vállalna ma már bármilyen felelősséget, hiszen azért az akkori szereplők közül már nem túlságosan sokan koptatják itt szaladgálva a bolygónk sok viszontagságot megért felszinét.
Szóval az történt, hogy engem bizony alaposan elkapott egy megfázás, mivel ugye jó melegek voltak a nappalok és éjszakák. Ilyenkor legkönnyebb aztán összeszedni a betegségeket, úgy, hogy meg sem kellett erőltetnem magam az ügy érdekében.
Na, most már mindegy, remélem a nehezén sikeresen túl vagyok, így most folytatom a parki parkolásom leskelődésének eredményeit.
Ebbe a térbe, ahol akkor - és régebben máskor is - szívesen loptam a napot, több út is betorkollik. Az egyik ilyen út a pihenő helyemtől alig tíz-tizenöt méterre köt ki a tér oldalában. Egyszer csak a szóbanforgó utca sarkán megjelenik valami, aminek az észrevételéhez azonban meglehetősen jó szemre volt szükség, mert ez a valami alig-alig hagyta el az utca aszfaltjának magassági szintjét, pedig mint később kiderült, nem is tartozott a hivatalos csúszó-mászó fajokhoz.
Azért mondom, hogy "hivatalos csúszómászó", mert így kinézésre talán még ezt a titulust sem érdemelte meg. Aztán, ahogy az ember -- mármint én -- felocsudtam csodálkozásomból, jobban megnézve ezt a torzszülöttet, arra kellett gondolnom, hogy ez talán mégis egy hajléktalan patkány lehet, "aki" éppen most keresi jövendő tanyáját.
De szinte azonnal kiderült, hogy ez az elméletem sem állja meg a helyét, mert egy pillanattal később gőzmozdonyra emlékeztető szuszogások közepette kigördült a sarokhoz a hajléktalan patkány állatszelídítője is.
Ez bizonyos vonatkozásokban éppen az ellentéte volt az előfutárának, a méreteit tekintve pedig teljes mértékben.
Amúgy nőnemű lehetett az istenadta, legalább is az öltözékéből erre lehetett következtetni, mert másképpen aztán a nők ezért a hasonlatért talán meg is lincselnének. Gondolom, valami újgazdag maskura bújt bele azokba a csodálatos cafrangokba, talán éppen azért, hogy ílymódon legalább olyan feltűnő legyen, mint patkánykinézetű kisérője.
Hát ez (nyugodtan állíthatom), sikerült is neki. A két -- éginek egyáltalán nem mondható -- tüneményt most már így együtt vizsgálgatva, rá kellett jönnöm, hogy az a valami ott a másik valami mellett mégsem lehet patkány, mert ahogy biológiai ismereteimből rémlik, a patkányoknak pikkelyes a farkuk. Ezé pedig nem volt az, bár egyértelműen szőrösnek sem volt nevezhető. Lehet, hogy az elefántméretű gazdája a csupasz, vagy a majdnem szőrtelen farku teremtményeket kedveli a saját háza táján.
A java azonban még most következett, amikor is az Evolúció már említett cserbenhagyását is megtapasztalhattam. A pikkelytelen és szőrtelenfarkú csodabogár ugyanis -- amint ezt már tudjuk -- előbb ért a sarokra, mint szuszogó, de amúgy -- a méreteiktől eltekintve -- sok vonatkozásban méltó párja.
A sarokra érve azonban egészen kétségbe látszott esni, mert a különleges farkú barátját sehol az ég adta világon nem fedezte fel. Ez persze nem is csoda az élet amúgy mindenki által megszokott rendjében. A szerencséje aztán az lett, hogy némely női lény, össztalálkozva ezzel az ismeretlen teremtménnyel, (mert valami miatt éppen a földön volt a tekintetük), elsikoltották magukat rémületükben, mivel ők bizony nem az ilyen farkú teremtményekhez voltak hozzászokva.
Ettől a pillanattól fogva aztán megtalálta dallamosnak nem éppen nevezhető hangját az egy nagy adag jóindulattal akár nőnek is nevezhető némberünk, és majdnem egész mámorossá válva a viszontlátás örömében, imígyen rikkantotta el magát:
"Csúnya kis gyönyörűségem, hát szabad ezt csinálnod anyucikáddal? Tudod, hogy én nem bírok veled lépést tartani, mégis elhagytál! Most aztán várd meg anyukádat, mert meghalok, ha elveszel, vagy esetleg valami bajod történik!"
Hát én (szerencsére) eddig még sohasem láttam ezt a nőt, de most aztán egészen elfogott valami érdekes félelemszerű érzés. Hát már itt tartunk a klónozás tudományában? Mire számíthatnak akkor a néhány évtized múlva megszülető, vagy csak úgy egyszerűen létrejövő generációk?
Ez a félelem, egy nagy adag dühösséggel, sőt némi utálattal is párosulva arra késztetett, hogy ezt aztán már a rendes, tisztességes embertársaim nevében sem hagyhatom szó nélkül. Gyorsan kiszálltam hát kényelmes helyemről, és az időközben a kocsimig elérő "hölgyet" jól, sőt feltűnően szemügyre véve, aztán a "gyereke" után nézve vele is ugyanazt megcsinálva, némi idegenkedéssel ugyan, de megszólítottam.
"Igaza van Asszonyom, vagy minek is mondjam?! A gyerekeinket addig kell nevelnünk, ameddig remény van a nevelés eredményére. Maga tényleg szerencsés, mert ezt a kölyköt aztán le nem tagadhatja az biztos, hiszen a hasonlóság akkora, mintha a szájából köpte volna ki a kicsikét. Ámbár ezt a kis patkányt a hagyományos módon megszülni sem lehetett nagy kunszt!"
Ezzel aztán, mint aki jól végezte a dolgát, szépen visszaültem a kocsimba, miközben ez a másfél mázsás "boszorkány-anyuka" a körülötte állók röhögésétől kisérve, majdnem futva megindult elveszni készülő magzatja után. A futásban csak az akadályozta meg, hogy akkora terhet cipelni azért nem gyerekjáték ám, még akkor sem, ha az illető az egytlen leszármazottja után igyekszik kétségbe esve.
A megható találkozás első pillanatai azzal teltek el, hogy a boldog anyuka felkapta és magához szorította a szorongatásra és ölelgetésre alig-alig alkalmas élőlényt, aztán se szó se beszéd, minden undor nélkül szájon csókolta imádott magzatát.
Na, ezt már aztán végképpen nem vette be a gyomrom, gyorsan indítottam és kereket oldottam a helyszinről, mielőtt még hányingert kaptam volna.
Mindezekhez csak annyit kívánok még hozzáfűzni, hogy senki ne gondolja, miszerint én valami állatgyűlölő lennék!
Sőt, nagyon is szeretem az állatokat, ha azok tényleg állatok. De ebben a szituációban erre a definicióra a két szereplő közül egyik sem volt méltó, mert az igazi állatok mind megsértődtek volna az ő leminősítésük miatt.
Szóval, valahol húzni kell egy határvonalat, mert egyenlőségjelet azért az EMBER és az ÁLLAT közé csak az tehet, aki az állatok oldaláról nézve tényleg meg is érdemli, és nem néznek maguk az állatok is egy kicsit ferde szemmel rájuk.
Hát ezt a szép és egyben tanulságos kis élményemet akartam megosztani azokkal, akiket érdekel az ember emberi méltósága!
PLAZMAHALMAZ
