Szóval, ha be akarom tartani az előzőekben tett ígéretemet, akkor ott kell folytatnom, hogy mint minden reggel, úgy akkor is -- talán júl. elejének valamelyik reggelén -- elindultam szépen a kert kapujától hátrafelé, hogy körültekintsek - na nem a sík mezőn, mint hajdan Hunyadi János a szirttetőről - hanem csak az éj folyamán történt esetleges változások között. Alig tettem azonban pár lépést, a citromfű-bokor mellett mintha valamilyen kis mozdulatot kapott volna el a szemem fényképezőlencséje, ami megállásra kényszerített.
Ha már kényszerítik az embert, akkor nehéz annak ellenállni, főleg, ha a kényszerítő erő is éppen bennünk lakozik. Meg is álltam hát tétovázás nélkül, és szépen szemügyre vettem, hogy ugyan mi lehetett az a valami, ami így leblokkolta a továbbhaladásomat.
Az az igazság, hogy vagy egy percig semmi különösebbet nem tudtam megállapítani a már jól ismert dolgokon kivül. Aztán hirtelen -- ahol a legalsó levelek a zöldből már majdnem barnába mentek át,-- megint láttam egy villanásnyi mozdulatot. De még így is, hogy már ismertem a közelebbi helyet, jól ki kellett nyitnom a szemeimet, hogy meglássak egyi szőrös kis tyúktojás-féle dolgot.
Mivel a gondolkodásom -- ugye, ezt mindenki bizonyítani tudja -- rendkívüli módon logikus, habozás nélkül arra a megállapításra jutottam, hogy szőrös tojás márpedig nincs, legalább is nincs tyúkoknál, így hát most már tényleg végére kellett járnom a dolognak.
Ennek érdekében felvettem egy kis darabka vesszőt, amiből egy kertben mindig akad annyi, amennyire éppen szükség mutatkozik, és azzal megsímogattam a kis tüskés tojást, hogy áruljon el már magáról valamit.
És csodák csodájára, mintha a kis pálcikám varázsvesszővé alakult volna át, a kis gömbalakú gombócból egyszerre elipszoid formáju figurácska lett, amint lassan kinyújtózkodva életet lehelt magába. A kicsit megnyúlt test egyik végén feltűnt egy majdnem tiszta fekete, köralakú, két pici lukkal rendelkező képződmény, amit nyugodtan hasonlíthatok egy miniatűr kis konnektorhoz. Igaz, ebbe a konnektorba legfeljebb egy mobiltelefon töltődugóját lehetett volna belehelyezni, mert valamilyen nagyobb készülék töltéséhez a kis konnektornak bizony még sokat kellett fejlődnie.
Na, de annyit legalább elértem már, hogy a zoológiai ismereteim segítségül hívásával megállapítottam magamban,
hogy ez a furcsa kis teremtmény nem más, mint egy pici kis sündisznó, vagy inkább sünmalac, bár még annak is csak éppen kezdő.
Ahogy aztán egy kicsit körülnéztem, észrevettem, hogy a kis disznó-csemete nincs ám egyedül. Nem messze tőlünk ott lapul a testvére is, éppen olyan rafináltan várakozva a mozdulatlanság biztonságában, mint ez a másik, amelynél ez a módszer nem vált be valami tökéletesen. Én meg szépen egymás mellé terelgettem őket a varázspálcámmal, hogy azért mégse érezzék olyan árván magukat.
Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a kis ártatlanok engem szépen becsaptak. Először is azzal, hogy nem is tekinthettem magamat a gazdájuknak, mert a szomszéd kert nyitott fáskamrájában látták meg a napvilágot. Aztán meg azzal, hogy alig néhány óra múlva, amikor ellenőrízni akartam, hogy mivel töltik az időt az én újdonat-új ismerős barátocskáim, azzal leptek meg, hogy immár öten gurultak ide-oda, igaz, nem túlságosan nagy sebességel.
Tudni kell, hogy a kerteket elválasztó kerítések mindenütt drótfonatból készültek, így hát a kis malacocskák kedvükre kószálhattak össze-vissza a kerítés lukain átbújkálva. Állítólag ez lett a vesztük is, mert a szülőhelyük túlsó szomszédjában két kutya is rontotta a levegőt. Aztán ezek a kutyák a még puha kis tüskékkel védett sünikéket egyszerűen agyondögönyözték.
Sajnálom őket nagyon, mert az alatt az egy hét alatt, amig ott voltak a láthatáron, egészen összebarátkoztunk. Mostmár csak remélni tudom, hogy hírmondó azért maradt közülük, hogy tudassa a világgal, hogy ők is voltak egy kis ideig, ha nem sokan tudtak is róluk.
A tanulság pedig, amiért ezt az egész kis történetet elmondtam, az az, hogy bármilyen tüskés külsejű élőlényt is majdnem biztosan meg lehet szeretni, TALÁN MÉG AZ EMBERT IS!
PLAZMAHALMAZ
