Ha az ember falun láthatja meg a napvilágot, az már egy életre szóló szerencse, legalább is az én szememben.
Aztán, ha még ott is élheti le az életét, ahol megszületett, az már egy olyan adománya a Sorsnak, amihez foghatót nem sokat tapasztalhatunk ezen a földi útunkon.
Nekem ebből a két adományból csak az egyik teljesült, mert gyerekkoromat leszámítva hosszabb időt később már alig-alig tölthettem el egyvégtében a szülőfalumban.
Az elmondottakból aztán egyértelműen következik, hogy aki gyermekkorában megszokta a falu életének légkörét és hangulatát, az már később sem tud egy betonrengetegben boldogan élni, vagy akár csak elfogadhatóan is megszokni az ottani körülményeket.
Nekem azonban aránylag szerencsém volt az átmenet nehézségeiben valamilyen még éppen elfogadható középút megtalálásában. Először ugyanis a Pannonhalmi Főapátság Mons Sacer Pannoniae nevezetű jókora dombjáról, a várfal mellvédjéről tekintgethettem vágyakozva arra Nyugat irányába, amerre, túl a sokorói hegyeken az én falum élte csendes, nyugodt életét, ha éppen nem forrt még a hegyek leve, a legénységet, de általában a férfinépet is néha teljesen megbolondítva.
Az ilyen magas fokú egyéni átalakulások főleg a szept.8.-i búcsú tájékán voltak törvényszerűek, amikor nem csak a borok folydogáltak, hanem a baráti vagy éppen testvéri vér is. Ilyenkor aztán véget ért a barátság, igaz, csak egy- két napra, (a kijózanodásig) hogy aztán annál nagyobb legyen az öröme az ismételt testvéri egymásratalálásnak. Ekkorra ugyanis kiderült a félreértés, amely minden valószínüség szerint egy csodaszép kislány rossz irányba küldött mosolyából származott eredetileg, és leginkább.
Pár év múlva aztán megint szerencsém volt, mert az egyetemi diákotthonunk a Gellért hegyen, a Bérc utcában foglalta el az egyik legszebb helyet, amely mellett minden szerelmes pár elsétált, hogy keressenek egy olyan nyugodt kis zugot, ahol háborítatlanul áldozhatnak Ámor zöldbe borult, virágokkal díszített oltárának színpompás takaróján..
Ilyen előzmények után -- bárki beláthatja -- senki sem nagyon tudná elképzelni a jövendő életét (ha csak nem kényszeríti a sors) valamilyen kőrengetegben élni tovább, ha még életnek nevezhető ez a börtönmegoldás.
Mit tehet ilyenkor a gondolkodó ember? Én pl. azt cselekedtem, hogy megpróbáltam összekötni a kellemest a hasznossal, ami ebben az esetben a kervárost jelentette. Egy ilyen helyen ugyanis majdnem folytatni lehet a falu életének ritmusát, és érzékelni a vidék hangulatát.
Megmaradnak a régen megszokott teendők, minden évszak visszahozza a valamikori ténykedéseket, és csak a lelkünk legmélyén érezzük néha, hogy ez azért mégsem ugyanaz. Mert a téli reggelek általában hóhányással kezdődnek, amikor az is kiderül, hogy a valóságban ki mekkora "hóhányó" is hát akár átvitt értelemben.
Ilyenkor bizony még szép a tél. Szép a csodásan ragyogó fehér tisztaság, a hóval, vagy zuzmarával megrakott fák, és bent a szobákban a biztonságot duruzsoló kályhák melege. De azért mindannyian tudjuk, hogy ez a szépség is mulandó, mert jön az olvadás, amikor a sok fehérségből piszkos pocsolyák lesznek, a hóemberekből csúnya hókupacok, és már alig várjuk, hogy a Tél szépségénél egy sokkal nagyobb szépség, a Tavasz szépsége mielőbb legyőzze azt, ami itt és most már úgyis meghalásra van itélve.
És a természet szépen szót is fogad, ha nem is nekünk, de a saját törvényeinek. A kert kizöldül és annak virágai tavaszonként újra nyílnak, a gyümölcsfák általában lelkiismeretesen teljesítik kötelességüket, ha nem jön fagy, vagy későbbi jégverés, akkor lehet bízni a szüret igéretében is.
Persze ehhez kell az is, hogy az ember mindig kisérje figyelemmel kora tavasztól a kis növények önálló életének útját, és segítsen nekik, ha valamire szükségük van, főleg a felnőtté váláshoz való elindulás idején.
Ez az, ami örömet okoz aztán az embernek, leginkább reggelente, amikor le lehet ellenőrizni, hogy "na mi újság a ti világotokban, kis növénypalánták"? Mert az ember el sem hinné, aki a saját tapasztalatából nem ismeri a kerti életet, hogy ez a kis kétcentis akármi tegnap még nem is volt sehol látható, ma meg már igazi öntudatos buzgalommal kacsingat a Nap felé, mintha csak tudná, hogy minden energia és élet onnan származik.
Ezek egészen megható dolgok tudnak lenni, ha az ember együtt él az életükkel, és drukkol is nekik a sikerhez, amelynek pedig annyi ellenszurkolója is van, hogy csoda, ha mégis győz az élniakarás.
Néha aztán egészen más természetű meglepetéseket is tartogatnak a kertek, ha nem is annyit és olyan nagyokat, mint a gyermekkori erdők. De azért ezeket is meg kell becsülni, és meg is lehet szeretni, még akkor is, ha aztán néha csak nagyon rövid ideig örülhetünk nekik. Egy ilyen meglepetést majd legközelebb lehet, hogy elmesélek, mert kis szereplői nem mindennapos élőlények voltak, akiknek azonban lehet, hogy nagyon rövidre szabatott a földi és kerti életük.
